„Maradjunk meg a klasszikus operettjátszásnál”

Július 27-én, csütörtökön 21 órától a Mandala Dalszínház, az RMDSZ, az NMD és a Partium Alapítvány szervezésében zajló VI. Nyári Színházi Fesztivál keretében a Csárdáskirálynőt mutatják be. Bozsó József rendező, „Boni gróf” adott exkluzív interjút szerkesztőségünknek.- Már visszatérő vendégnek számít Nagyváradon, hiszen az elmúlt években több alkalommal is fellépett a Nyári Színházi Fesztivál keretében. Milyen benyomásokkal, élményekkel szokott távozni innen?

- Nagyvárad mindig a szívem csücske, mert olyan a közönség, hogy még szinte fel se lépünk a színpadra, és máris szeretettel fogadnak bennünket. Az ember így szinte repked a színpadon, és nem is esik nehezünkre, hogy énekeljünk meg táncoljunk, mert egyszerűen visz minket a közönség előre. Úgy tűnik, mintha egy pillanat alatt vége lenne a műsornak. Elkezdjük, énekelünk és táncolunk, észre se vesszük, és már vége az előadásnak. Sajnáljuk is, amikor befejeződik a műsor, mert ugyanúgy, mint a közönség, mi is csinálnánk tovább, bármilyen hosszú is a produkció.

- Régen is voltak, és most is vannak olyan vélemények, kirohanások, miszerint operettet nézni, hallgatni ciki. Lévén, hogy szakdolgozatát az operettről írta, és csodás szerepeket játszott el, biztosan van bizonyítéka ennek megcáfolására...

- Igen, annak idején még Balzac is azt hangoztatta, hogy az operett az közrossz. Ki kell irtani, mint egy kártékony állatot. Mindig voltak tehát olyan hangok, akik az úgynevezett könnyebb műfajt nem nagyon értékelték. Az operett az egy kis opera, mint tudjuk, sőt, egy kicsit összetettebb műfaj, mint az opera, mert az operában csak énekelni kell. Ezért úgymond lekönnyítették az operát úgy, hogy prózát is tettek bele, és színészi játékkal fűszerezték, könnyed humorral. A zene viszont nagyon sok zeneszerzőnél olyan minőségű, mint az opera esetében. Mint ahogy Puccini is mondta, Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjéről: ez olyan szép zene, hogy akár én is írhattam volna. Magyarul: az operett zeneileg van olyan igényes, mint az opera, csak hát a közönség ízlését is figyelembe kellett annak idején venni. Offenbach „találta ki” ezt a műfajt, aki egyfajta társadalomkritikának szánta az akkori politikai helyzetben a műveit. Az operetteknek tehát erős politikai hangvételük volt, de azért önmagukban is megállták a helyüket mint önálló zenés játékok, zenés művek.

Utána az 1900-as évektől elejétől már többnyire magyar zeneszerzők fémjelezték ezt a műfajt, mely Franciaországból indult ki, majd Bécsen át eljutott Magyarországra, mely aztán ennek a műfajnak a nagyhatalma lett. Talán azért, mert a magyar zenés játékok, illetve a magyar néplélek nagyon közel állnak ehhez a műfajhoz. Mi fejlesztettük azzá, amilyen most, magyar virtusos operettjátszássá. Persze, természetesen most is egyesek lenézik az operettet, de mivel már hungarikum, ezért műfaji szempontból is ott van a nagy műfajok mellett. Amellett, hogy a zeneszerzői és az előadói már eddig is ott voltak a nagyok közt, például Kálmán Imrét és Lehár Ferencet együtt emlegetik Liszt Ferenccel, vagyis egyenrangúnak tekintik őket a világban. Most már csak a fejekben kell rendet tenni, hogy az operett, ha jól csinálják, akkor ugyanolyan nívós műfaj tud lenni, mint akár egy opera.

Rendezi is

- Ön nemcsak szerepel a mostani előadásban, hanem rendezi is. Mitől lesz más ez az Csárdáskirálynő, viseli úgymond a keze nyomát?

- Attól más ez az előadás, hogy nem akarunk belepakolni semmit. Nem akarjuk modernizálni, hanem tiszteljük annyira az írókat és a szerzőket, akik ezt megalkották, hogy az ő szájuk íze szerint rendeztem meg a darabot. 1915-16-ban mutatták be a Csárdáskirálynőt, több mint száz éve, és szerintem még mindig aktuális. Vannak olyan művek, amelyekhez nem szabad hozzányúlni, mert lehet, hogy az akkori társadalmi és kulturális környezet ugyan megszűnt, vagy nem ismerjük annyira az akkori kódokat, szituációkat melyben íródtak- habár pontosan tudjuk azt, hogy egy évszázaddal ezelőtt zajlott az első világháború-, de azért azoknak az emberek a testében, a fejében, a lelkében, akik az előadást megnézik, még élnek az emlékek a szüleik vagy a nagyszüleik által. Szerintem mindenféleképpen bízni kell a szerzőkben, hogy olyat írtak, komponáltak, ami örök érvényű. És hát a szerelem ilyen örök érvényű. Az operett ugyanis mindig a szerelemről szól elsősorban, néha egy kis kikacsintással a politikai élet felé. Az ember jó esetben egész életében szerelmes. A szerelmet úgy kell bemutatni, ahogy az életben létezik, és akkor ebbe nem lehet belebukni. Kálmán Imre zenéje pedig fantasztikus, úgy van megírva, hogy olyan zenedramatikai helyzetek vannak kitalálva, főleg a finálékra gondolok, amikor a muzsika alátámasztja az érzelmeket, és előrébb viszi ezeket. Azt szokták mondani, hogy az operettben a muzsika főleg az érzelmekről szól, tehát nem viszi előbbre a cselekményt, én viszont azt állítom, hogy érzelmileg előbbre viszi a cselekményt. Úgy vélem tehát, hogy a százéves Csárdáskirálynő most is megállja a helyét. Persze természetesen fiatalabb emberek játsszák, nem százévesek. (nevet)

Musicalek

- Mi a véleménye arról, hogy a fiatalabb korosztály inkább a musicaleket kedveli?

- Mi is rockoperákon, musicaleken nőttünk fel, vagyis kicsit azért modernebben játsszuk az operettet, mint mondjuk akár 40 évvel ezelőtt is, ami azt jelenti, hogy a szituációkat másképp értékeljük a színpadon. Azt mondanám: ahogy az operából kinőtt az operett műfaj, úgy az operettből is kinőtt a musical műfaj, hiszen az első musicalek operett jellegűek voltak, gondoljunk a My Fair Ladyre. Nagyzenekarra íródtak. A West Side Story-val jött be az úgynevezett új musical, a régi musicalek még mind klasszikus, tehát operett alapokon működtek. Mi azonban maradjunk meg a klasszikus operett játszásnál, szerintem.

Ciucur Losonczi Antonius