Kommentár: Hogyan ne beszéljünk a másságról 1.

Egész életemben úgy nőttem fel és úgy éltem, hogy hagyományként fogadtam el azt az elvet, miszerint a nemzetiségek és vallások közötti kapcsolatok terén Nagyvárad messzemenőleg a legtoleránsabb városa Romániának, mely ugyan egy relatív cím, mert az emberi jogok gyakran el vannak taposva vagy jelentéktelenné vannak téve a nyilvános felszólalásokat uraló nacionalista szellemben.Ennek ellenére, egy olyan országban, amelyik még mindig a félig-tanultsággal és ideológiákkal küszködik, a nagyváradiak saját kisebbségeihez való nyugodt hozzáállása példás és követésre méltó virágzóbb városok számára is, mint például Kolozsvár vagy Marosvásárhely.

Ezzel a meggyőződéssel agyamban, egyáltalán nem foglalkoztatott az a „lázító” cikk a Bihoreanulban, mely a városban levő homoszexuálisok bárjának komor világát fedte fel (újra igazoltan, elsők közötti az országban), és amelyben a homoszexuálisok, se több, se kevesebb mint egy olyan maffiaként lettek feltüntetve, mely szándékosan HIV fertőzötté akarja tenni az általános lakosságot. Abban az időben, a Bihoreanul hetilapra jellemző szellemi mocsoknak tulajdonítottam ezt az aberrációt, melynek alkalmazottai között zsarolás miatti börtönviseltek is vannak és amelynek egész szerkesztősége kártérítés kifizetésére van kötelezve olyan személyekkel szemben, akikről a bíróság úgy döntött, hogy sértegetés és rágalmazás érte őket.

Nyugtalanságom csak akkor merült fel, mikor tudomást szereztem arról, hogy az úgynevezett „Szövetség a Családért” csoportosulás, mely azt állítja, hogy hárommillió aláírást gyűjtött össze a Köztársaság Alkotmányának módosítására a homoszexuálisok közötti házasság megakadályozása céljából, egy olyan politikai teremtmény, melyet toleráns közösségünk keblén ringatnak. Az, hogy a hárommillió aláírást meg sem magyarázták és nem is hagyták jóvá, illetve az, hogy a szervezet finanszírozása enyhén szólva homályos, a román társadalomnak egy bővebb szellemű állambiztonsági jellemvonása, tehát egy megszokott kellemetlenség, mely legfeljebb undort képes kiváltani.

A megbotránkoztató az, hogy ezen lépés indítványozói a vallási szervezetek, ám a kemény magja, mely az erőfeszítést megszilárdítja és irányítja, a neoprotestáns vallás. Itt látható viszont a tolerancia furcsaságának egyike: Nagyvárad a mozgalom főkerületévé lett választva, mivel a város általános szelídségében terjedt el a legnépesebb és legváltozatosabb romániai neoprotestáns közösség. Valóban, egy egyszerű esti séta alakalmával elhaladhatok legalább három ilyen vallási intézmény mellett, melyeket a kommunista rendszer leváltásával egyidejűleg építettek, ugyanis némely vallás a rendszer alatt tiltott volt, mások szigorúan figyelve voltak és folyamatosan megfélemlítve a nemzetbiztonsági ügynökök által. Nem tudok nem-elcsodálkozni a Balkán legnagyobb baptista temploma láttán, anélkül, hogy arra gondoljak, hogy miközben Nagyváradon ez a kolosszus épült, a baptista hívek, gyűjtőnéven „hívők”, a 90-es évek gyűlölettel teli beszédeinek célpontjai voltak és a politikusok, Ortodox Egyház, sőt, még a tanügyi rendszer által vezetett megalázó korlátozási kampányainak tárgya volt.

A Ceausizmus egyik mérgező szlogenét idézve, miközben a románok a kereszténység kapuit védelmezték, a nagyváradiak katedrálisokat építettek csendben…

Gabriel Miloia