Megtalálni a helyes utat egymás felé

Február végén Böcskei László megyés püspök ajánlásával a Bihar Megyei Tanfelügyelőség Konrád Katalin hitoktatót nevezte ki a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatói székébe. A pedagógus exkluzív interjút adott az erdon.ro-nak.

- Arra kérem, mutatkozzon be az olvasóinknak.

- Huszonöt éve vagyok a pályán, dolgozom úgy, mint hitoktató. 1992-ben többek között az Ady Endre Középiskolában, az Oltea Doamna Általános Iskolában és a Dacia-iskolában kezdtem el hitoktatóként tanítani. Amikor csak hitoktató voltam, nagyon irigyeltem a tanító néniket azért, hogy egy osztályban ülnek, én pedig három iskolában futok jobbra és balra. Az adódó első alkalommal ezért osztályt vállaltam, hogy ne csak a hitoktatással próbáljam nevelni a gyermeket, hanem osztályközösségként is, mint az enyéimet. Az első osztályom az Oltea Doamna-ban volt, aztán a Daciában is lett. Amikor pedig az Oltea Doamna kicsi osztályai átkerültek a Szent László Líceumba, akkor én is azokkal a tanárokkal tartottam, akik átjöttek. Így lettem szentlászlós is. Hozzávetőlegesen több mint tíz éve, 2006-ban mentem a Bihar Megyei Pedagógusok Házába, ahol mint módszertanos dolgoztam, mint a magyar pedagógusok oktatásáért és képzéséért felelős személy. Így maradt csak a Szent László Líceum és a Pedagógusok Háza. Első évben még csak félnormában, majd második évtől kezdve teljes normában dolgoztam a Pedagógusok Házában. Óraadó tanárként azért a szívem csücske a Szent László Líceum megmaradt, hiszen nagyon megszerettem ezt a közösséget, miután a tanári kar tagja lettem. Azt tapasztaltam meg, hogy hazaérkeztem, oda, ahova tartozom, ahol ugyanazok a gondolkodási elvek érvényesülnek, mint amikért én is azelőtt próbáltam egyedül tenni. Itt azonban már nem kellett egyedül, hiszen az egész tanári kar csapatként, együtt dolgozott, és ehhez a csapathoz jó tartozni.

- Milyen osztályt kapott a Szent László Líceumban?

- A Szent László Líceumban egy ötödik osztályt kaptam, melyet aztán kivittem az érettségiig, tehát nyolc évet voltam a diákokkal. Ők két évvel ezelőtt végeztek. Nagyon fontos dolognak tartom azt, hogy az osztályfőnökök együtt éljenek, mozogjanak, gondolkodjanak azokkal a gyerekekkel, illetve azoknak a gyermekeknek a szüleivel, akiket rájuk bíztak. Azok esetében, akik már érettségiztek, és kimentek, és most próbálom figyelemmel kísérni az ő életüket, azt látom, hogy mindenki megtalálta a helyét. Van, aki ugye még egyetemen van, és van, aki már elkezdett dolgozni, de mindenkinek megvan a helye. A Szent László Líceum adott nekik egy olyan biztonságot, egy olyan nevelést, amitől ők maguk találták meg a helyüket, ők maguk tudták megkeresni azt, hogy hova tartoznak. Annak a szellemiségnek köszönhetően, hogy a keresztény hitre próbáljuk őket nevelni, hogy adunk egy alapstruktúrát mindenki életébe, azok a fiatalok is, akiknek a tanulmányai nem a legjobbak, megtalálhatják azt, hogy miben jók, miben hasznosak, miért fontosak. Azt érzem az elballagott gyermekeimben, hogy ezt a szellemiséget átvették.

Együtt

- Néhány évvel ezelőtt átköltözött a Kanonok sorról az egykori Szent Vincze-intézetbe a líceum. Miért volt erre szükség?

- Nagyon fontos, hogy együtt vagyunk. Az egyedüli szomorúságunk, hogy azért nem teljesen vagyunk együtt, hiszen az óvodai oktatás máshol zajlik, a Traian Lalescu utcán. Az osztályaik viszont itt vannak, egy helyen, mind a kicsik, mind a nagyok. Ennek az előnye, hogy ha valamit el kell mondani, ha valami hír van, valamit csinálni kell, valamilyen tevékenységünk van, akkor mindenki itt van, ebben az épületegyüttesben, és tudunk egymásról. A kicsik látják a nagyokat, fel tudnak nézni rájuk, vágyhatnak arra, hogy oh, én is ilyen lehetek. Látják a pozitív nevelés eredményét a nagyokban, felnézhetnek, büszkék lehetnek rájuk. De ugyanígy a nagyok is lehetnek büszkék a kicsikre, hiszen mint a kisebb testvéreikkel, tudnak játszani velük, foglalkozni. Több olyan tevékenységünk van, amikor a nagyokat és a kicsiket valamilyen módon ütköztetjük, amikor tudnak egymással játszani. Egy-egy iskolanapkor a nagyobbak a kisebbeknek akadályversenyt szerveznek, és utána nagy-nagy lelkesedéssel jönnek a nagyok, és újságolják, hogy mit csináltak a kicsik, milyen édesek voltak. A korosztályok közti különbséget el tudjuk ezzel úgymond tüntetni.

- Mindeközben pedig számíthatnak az egyház, illetve Böcskei László püspök támogatására...

- Igen, a püspök atya mindig biztosít bennünket a támogatásáról, úgy anyagi, mint erkölcsi értelemben. Nagyon sok olyan tevékenységünk van az idén, ami kapcsolódik a Szent László-évhez. Említhetem például a Szent László-délutánt, amelyen testületileg, a legkisebbtől a legnagyobbakig részt vesznek a diákjaink. A kicsik kézműveskednek, a nagyobbak akadályversenyen vesznek részt, a legnagyobbak pedig már a felnőttekkel egy sorban hallgatják az előadásokat. Nagyon sok esemény keretében dolgozzunk együtt a püspökséggel, hogy mindazt az erkölcsi érteket, melyet az egyház képvisel, át tudjuk adni a gyermekeinknek is. Minden hónap első hétfőjén a püspök atya szentmisét mutat be a tanári karnak, hogy találkozhasson velünk, illetve a tanári gyűlésekre is el szokott jönni. Egyrészt azért, hogy megismerje a kollégákat, másfelől pedig amiatt, hogy látva vagy megtapasztalva az ő munkájukat, tudja értékelni ezt. Püspök atya is nagyon értékeli a szakértelmet, a szaktudást, sokszor szokta mondani, amikor eljön egy-egy eseményre, hogy megint tanult valamit, mert a pedagógusok remekül megállják a helyüket. A magunk részéről pedig próbálunk személyre szabottan oktatni minden egyes szinten, minden egyes osztályban. Ha valamelyik gyermek gyengébb képességű valamiből, akkor a kollégák igyekeznek felzárkóztató programot is tartani, külön anyagokat adni számukra azért, hogy mindenki elérhesse azt, ami neki fontos.

Vállalás

- Miért vállalta el az igazgatói tisztséget?

- Azért vállaltam el az igazgatóságot, mert ahogy ezt korábban említettem, a Szent László Líceumban mindig otthon éreztem magam. És ez az otthon érzése gyakran azzal is társult, hogy mindig tegyek valamit az iskoláért. Annak ellenére, hogy az utóbbi években a peda-házas munka miatt csak óraadó tanárként dolgoztam itt, osztályfőnökséget vállaltam, épp azért, mert többet akartam tenni azokért a gyermekekért, akik szentlászlósak. Elvállaltam tehát, elsősorban annak érdekében, mert többet szeretnék tenni azért, hogy ezeket a gyermekeket segítsem, támogassam abban, hogy jó katolikus, jó keresztény emberekké váljanak. Fontosnak tartom azt is, hogy az iskolában a modernebb szemlélet is érvényesüljön. A mai kütyüs világban, amikor a gyermekeink csak a telefonjaikat, illetve a táblagépeiket nyomogatják, hogyan tudom segíteni én, igazgatóként a pedagógusokat, illetve a gyermekeket abban, hogy megtalálják a helyes utat egymás felé. A pedagógus a gyermek felé, és a gyermek a pedagógus felé. Próbálunk olyan tevékenységeket szervezni, vagy előmozdítani, melyekkel megtalálhatják az egymás felé vezető hangot. Zarándoklatokat is szervezünk, valamint ebbe a körbe a szülőket is szeretnénk egyre intenzívebben bevonni. Mert ha a szülő látja azt, hogy a gyermeke hol tanul, hogy a pedagógus megtesz mindent annak érdekében, hogy a gyermeke emberré nevelődjön, akkor ő is oda fog állni harmadikként. Így „fonódik össze” a gyermek, a pedagógus, szülő és negyediként az egyház, a püspökség a diákok javára, hiszen ők nyerik ebből a legtöbbet. De ugyanakkor a szülő is nyertese ennek, hiszen megtapasztalja azt, hogy bekapcsolódhat ő is egy-egy iskolai tevékenységbe.

Ilyen történet volt a Házasság-hete alkalmával, amikor megajándékoztuk a házaspárokat egy-egy rózsával. Olyan szép, pozitív visszajelzéseket kaptunk, hogy lehet, hogy azon az estén az ő estéjük sokkal jobb lett attól, mert kaptak egy-egy rózsát. Illetve nem is biztos, hogy a rózsától, hanem attól, hogy megtalálták az egymás felé vezető legrövidebb utat. Az iskola vagy az a szál virág csupán egy eszköze volt annak, amit mi kitaláltunk. Hasonló programokat szeretnénk kitalálni, amelyekkel az említett szereplőket egymás felé irányíthatjuk, hogy egy nagy családként, csapatként tudjunk együtt dolgozni. Akinek pedig igénye van rá, annak abban is igyekszünk segíteni, hogy megtalálhassa az Isten felé vezető utat is, hiszen azért nem titok az sem, hogy a mi jelmondatunk, vagy küldetésnyilatkozatunk az, hogy a keresztény embert szólítsuk meg, a maga teljes személyiségében.

A legfőbb célunk, hogy a diákjaink megtalálják a megfelelő kihívást már itt, az iskolában. Kihívást arra, hogy tanuljanak, hogy dolgozzanak a szakosztályainkban, hogy megszeressék azt a szakot, vagy azt a mesterséget, amit tanulnak. És ha megtalálták a saját maguk kihívásait, akkor a személyre szabott oktatással meg fogják találni a saját elkötelezettségüket, elköteleződésüket. Megtalálják a hitüket, és megtalálják a hivatásukat is. És most nem arra gondolok, hogy bárkit pappá vagy szerzetesnővérré szeretnénk nevelni, hanem arra, hogy ha valaki családanya vagy családapa lesz, akkor hivatásszerűen legyen. Az életben ugyanis családként működnek az emberek, igazgatóként, pedagógusként pedig fontos az, hogy jó példával szolgáljunk. Olyan családként, ahol fontosak vagyunk mint párok egymásnak, és fontosak nekünk a gyermekeink is. És ha ez megvalósul, akkor harmadikként az is bejön, hogy fontos nekünk az Isten. Ha így találom meg a hivatásomat, akkor meg leszek elégedve azzal a majdani munkával, másik fajta hivatással, mellyel foglalkozni fogok. Ha erre rá tudom vezetni a nálunk tanuló diákokat, akkor már elértem a célom, mert a legfontosabb, hogy boldog emberekké váljunk. Azok a gyermekek, akik itt tanulnak, és azok a szülők is, akik itt taníttatják, akik ránk bízzák a gyermekeiket, óvodától egészen az érettségiig.

- Úgy tudom, egyik szívügyének tekinti az önkéntességet is...

- Az önkéntesség olyan távol áll a mai világban a gyermekektől, hogy osztályom meg is kérdeztem tőlem, amikor erről beszéltem, hogy az mi? Elég sokat beszélgettünk róla, amíg megértették azt, hogy miért fontos. A diákok szociális érzékenységére is szeretnék apellálni, hiszen egy-egy osztályban néha nagyon nagyok a társadalmi különbségek, és a gyermekeknek meg kell tanulniuk azt, hogy hogyan kell mondjuk egy árvaházban nevelkedett gyermeknek segíteni, hogy lehet támogatni őt. Hogyan tudom segíteni a kicsit szegényebb vagy elhanyagoltabb osztálytársamat, és ez iskolai szinten is kell érvényesüljön.

Gyökér

- Mit tart még fontosnak?

- Igazgatóként fontosnak tartom még, hogy a pedagógusaink képzéseken vegyenek részt. Nagyon sokszor, sok helyen vettek már részt a pedagógusok képzéseken, és mivel én pedagógus képzésből jövök, látom a hasznosságát. El szeretném érni azt, hogy a pedagógusaink olyan képzéseken is részt vegyenek, mely számukra emberként fontos, emberként gazdagodnak belőle, emberként lesznek jobbakká, és ezáltal színvonalassá válik az ő oktatásuk. Amúgy nagyon gazdag a mi tanári karunk, sok olyan pedagógusunk tanítja, oktatja és neveli a gyermekeinket, akik magas fokon művelik ezt, tudják átadni azt, amit tanultak, és amit folyamatosan fejlesztenek magukban. Ezáltal értéket tudnak teremteni a gyermekekben is. Hiszem azt, hogy ezek az értékek egy erős gyökérből származnak, hiszen az intézmény, ahol most vagyunk, ez az egész épület egyfajta szellemiséget is sugároz, a Szent Vincéét. Ezért alakítottunk ki az átköltözés után az egykori kis tornaterem helyén egy kápolnát, hogy legyen egy spirituális tér, ahova be tudnak térni mint a gyerekek, mint a tanárok. Sokszor tapasztalom azt, ha benyitok a kápolnába, hogy van benn egy-egy ember, aki éppen napközben, egy szünetben imádkozik. Egy nagyon szép és szívet melengető dolog, hogy kihasználjuk azt, amink van. A keresztény gyökerek tudnak bennünket megtartani, azon a helyes úton tartani, amit annak idején Szent Vince is képviselt. Azért alapította egykor Nogáll püspök az itt működött iskolát, hogy a gyermekeket próbáljuk a jóra, a szépre nevelni. A nyitottságra, hiszen iskolánkban felekezeti hovatartozás nélkül mi együtt szeretnénk mindenkit ebben a keresztény gyökérben megerősíteni, és nyitottakká tenni egymás felé. Olyan hidakat építeni, melyeknek köszönhetően meg tudjuk egymás lelkét érinteni, megtapasztalni egymás emberségét.

Ciucur Losonczi Antonius