Várad a miskolci V. Határtalan Napokon

Február 9-11. között a Miskolci Nemzeti Színház V. alkalommal szervezte meg a Határtalan Napok című fesztivált, melynek keretében határon túli magyar művészek mutatkoznak be, egy-egy város kulturális életének képviseletében. Most Nagyvárad volt a vendég.

- A Miskolci Nemzeti Színház az idén immár ötödik alkalommal szervezte meg a Határtalan Napok című fesztivált abból a megfontolásból, hogy minden évben egy határon túli magyar várost lásson vendégül. Nem az a lényeg, hogy a közönség csupán színházelőadásokat lásson, hanem alapvetően az az elképzelés, hogy a kijelölt három napban minél szélesebb réteg megjelenjen az adott város kultúrájából. Írók, költők, festők, zenészek, táncosok és természetesen a színészek, hiszen mégiscsak a Miskolci Nemzeti Színház látja vendégül ezeket a városokat. Úgy vélem, nagyon fontos a határon túli településeknek ez a fajta megjelenési lehetőség, mi pedig küldetésünknek tartjuk, hogy egy nemzeti színháznak kötelessége az, hogy a határon túli magyar kultúrát folyamatosan bemutassa. Az elmúlt öt évben ezért volt már nálunk Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Révkomárom, Újvidék, Beregszász. Mindezt az amúgy erdélyi, konkrétabban marosvásárhelyi származású, illetve a házassága révén váradi rokoni szálakkal is büszkélkedő Béres Attila rendező, igazgató közli velem, miközben a miskolci színház büféjének pultjára támaszkodunk az egyébként nem jelen levő Deák Árpád képzőművész kiállításának megnyitója után. Kedves, közvetlen személyiség, semmi direktori póz vagy magas ló, olyan baráti hangon társalog velem, mintha már időtlen idők óta ismernénk egymást, holott csak néhány perccel korábban mutattak be minket egymásnak. Amúgy a teátrum valamennyi munkatársa, alkalmazottja figyelemre méltóan készséges, udvarias (de kérem szépen, mi történik itt- gondolom magamban- Nagyváradon mi nem ehhez vagyunk ám szokva az állami intézményekben!), a portásoktól kezdve a jegyszedő néniken keresztül egész a más, vezető beosztásban levőkig. „Messziről jött emberként” mindahányszor belépek a művészbejáró ajtóján, és érdeklődöm, hogy hol találom az enyéimet- legyen szó próbáról vagy éppen egy kezdődő előadásról- rögtön akad egy-két személy, aki készséggel útba igazít, elkísér. És ez itt nagy segítség, lévén hogy egy impozáns méretű épületről van szó, több kacskaringós folyosóval, emelettel. Kínos lenne, ha eltévednék, és egyszer csak felbukkannék a színpadon valamelyik előadás közben. Biztos nagy sikert aratnék...

Kiállítás

No, de ne ugorjunk ennyire előre a történésekben, pörgessük néhány órával vissza az eseményeket. 11 órát mutatott a busz órája, amikor múlt csütörtökön a jármű kigördült a nagyváradi Szigligeti Színház mellől. Nem vagyunk rajta mind: csak a társaság egy része vágott neki az útnak, a következő napon fognak csak követni minket a többiek, ugyanis nincs semmi értelme annak, hogy azok is velünk jöjjenek, akik csak pénteken vagy szombaton lépnek fel. Kellemesen, jó hangulatban telik a több mint 3 és fél órás utazás, az ilyenkor szokott módon beiktatott megállóval együtt. Egy miskolctapolcai (ez a település körülbelül 8-10 kilométerre található Miskolctól) szállodában cuccolunk le. A körülmények kissé retróak- állítólag azért van hideg a szobákban, mert egy felújítás után csak aznap nyitott ki a hotel- de végül is ez kevésbé lényeges, mert nem azért jöttünk, hogy a szobákban ücsörögjünk. Rövid pihenés után indul is a Szigligeti Színház kisbusza Miskolcra, hiszen nemsokára kezdődik a már említett tárlat megnyitója a társalgóban. Az ünnepségen körülbelül annyian vesznek részt, ahányan a kortárs művészetek iránt nálunk is érdeklődni szoktak. A helyi sajtó is jelen van, másnap a Russmedia lapcsaládjához tartozó Észak-Magyarország napilapnak a nagyképe a tárlat egyik pillanatát örökíti meg az utókornak. A megjelenteket Béres Attila köszöntötte, a Szigligeti Színház részéről pedig a kommunikációért felelős Biró Árpád Levente beszélt „a magát a köztudatunkba, a mindennapjainkba és a köztereinkbe beleíró” Deák Árpád munkásságáról, arról, hogy miért fontos az emlékállítás, és jelent különös dolgot, hogy ezúttal kivételesen a grafikáit is meg lehet tekinteni.

Koccintás, egy kis szocializálódás- ahogy a vernisszázsok után általában lenni szokott-, majd másfél óra múlva kezdődik a Bányavirág a Játékszínben. A bejárat előtt a Szigligeti Színház kiadványai böngészhetőek, a stúdióterem nézőtere lassan megtelik. A tragikomédia publikuma vevő a poénokra, jó helyen, jókor csendül fel a nevetés. A zárójelenet viszont érdekes: a magyarországi nézők kissé megilletődve hallgatják Tamás Gábor: Gyere velem a Hargitára című dalát. Úgy tűnik, nem tudják: hogy akkor ezen most szintén nevetni kell, vagy komoly? Zavarukban- és ezt csak fokozza, amikor Csatlós Lóránt leveszi a kalapját- inkább csöndben vannak, nehogy véletlenül beletiporjanak az erdélyiek nemzeti érzékenységébe. Az előadás után többen még váltani szeretnének velünk egy-két szót, az egyik néző azt kérdezi Czvikker Katalin főigazgatótól: a Székelyföldön turnéztak-e a darabbal?

Máli néni

A déli próbák után péntek délután egy összművészeti performance-szal folytatódik a fesztivál: a Határon innen és turul a Szigligeti Színház és a Várad folyóirat közös produkciója. Fiatal váradi szerzők (Biró Árpád Levente, Ozsváth Zsuzsa, Kemenes Henriette) olvassák fel írásaikat 13 etűdben, miközben zenészek és a Nagyvárad Táncegyüttes művészei improvizálnak. Érdekes, elgondolkodtató, aktuális témákat boncolgató alakítások, melyek elnyerik a jelenlevők tetszését.

Este a Máli néni című vígjáték van műsoron a színház nagyszínpadán. Telt ház, a végén vastaps, siker. Az előadás közben viszont csak szórványos nevetés, mintha dráma lenne bemutatva, nem komédia. Látszik, hogy nem ez Füst Milán legsikerültebb darabja, de erről nem a színészek tehetnek... Függöny, a színfalak mögött pedig pezsgőspoharak: Béres Attila mond köszönetet a Szigligeti Társulatnak az elmúlt két napért, hiszen a színészeknek ezen a fesztiválon már nem lesz több fellépésük Miskolcon. Szombat délelőtt én is hazaindulok velük, az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy aznap délután az előzetes terv szerint meg lehetett még nézni a Várad folyóirat Törzsasztal beszélgetéssorozatának különkiadását, a Lilliput Társulat 1880-2020/Idő-óda című klipszínházát, filmkoncertjét és digitális rituáléját, valamint a Nagyvárad Táncegyüttes Ütközések című táncelőadását.

Ciucur Losonczi Antonius