Látogatóban a nagyváradi nyomortelepen

Ferenc pápa buzdításán és példamutatásán felbátorodva a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye Vár-lak Ifjúsági Központjának vezetői és néhány önkéntese szendvicset és meleg teát készített a nélkülözők számára, így keresték fel a váradi nyomortelepet.

A váradi felszámolt régi szeméttelep, –7 fok Celsius, alkonyodik. Nem a legalacsonyabb a hőmérséklet ezen a télen, de nyílt mezőn a szél a hőérzetet sokkal elviselhetetlenebbé teszi. Ugató kutyák sietnek elénk, őrzik a kietlen vidéket, a néhány selejt anyagból összetákolt, vasút mentén elhelyezett kunyhót, amelyben – bármennyire hihetetlennek hangzik – emberek élik siralmas körülmények között napjaikat. Szegényes, szomorú látvány fogad. A kutyák ugatásának erősödésére nyílnak az ajtó szerepét betöltő deszkatákolmányok, kíváncsi, bizalmatlan tekintetű férfiak és nők jönnek elő, sötétséghez szokott szemükkel kutatják a feléjük közeledő kis csoportot. Ferenc pápa buzdításán és példamutatásán felbátorodva a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye Vár-lak Ifjúsági Központjának vezetői és néhány önkéntese szendvicset és meleg teát készített a nélkülözők számára. „A hidegben szenvedő hajléktalanok számára készítettük, hogy egy kicsit enyhítsünk nehéz sorsukon, mosolyt szerezzünk nekik” – nyilatkozta Vakon Zsolt püspöki titkár, az ifjúsági pasztoráció egyházmegyei koordinátora. „Biztosan ízleni fog nekik, mert én készítettem, és szeretettel tettem” – nyilatkozta az V. osztályos Gulyás Dóra, aki Elek Petra református osztálytársát is magával hozta, hogy együtt fejezzék ki a nélkülözők iránti gondoskodásukat.

„Gyógyszert nem hoztak?”

Szabó Rolandot egy már korábbról betervezett tevékenység akadályozta meg, hogy kiszálljon a szükséget szenvedőkhöz, de az eledel és a tea elkészítésében mindenképpen részt akart venni. Módi Blanka tanítónő, vincés nővér már évek óta részt vesz a nélkülözőket segítő programokban, főleg a saját szerzetesrendje által szervezett segélyszolgálatokon keresztül. Jelenlegi és volt diákjaiban is igyekszik a szegények iránti érzékenységet feléleszteni és táplálni.

Eredetileg a lelkes csapat terve az volt, hogy a nagyváradi főállomáson keresi fel a fázó utasokat, a várótermekbe menekülő hajléktalanokat, nekik kínálja a szendvicset és a teát. Ez a kezdeményezés azonban meghiúsult, amikor az állomás biztonságáért felelős őr arra invitálta őket, hogy máshol keressenek hajléktalanokat: „Itt már nincsenek, elküldtük őket mind. Amúgy is inkább szeszes italt vigyenek nekik, annak jobban örvendenének” – javasolta a biztonsági személyzet. Így hát gyors tanácskozás után a választás a szeméttelepi nyomortanyákra esett, ott mindig jól jön az élelem, a segítség. Autóba ültünk, és az időt számítgatva, kihajtottunk a város peremére. Mivel autóval nem lehetett a célig haladni, ezért a távolság egy részét gyalog tettük meg. „Már rég nem jártak erre” – fogadott minket megrovással S., a telep egyik törzslakója és szóvivője, amikor már felismerhetési közelbe érkeztünk. „Hoztunk szendvicset, meleg teát” – jelentette be a «tisztelendő úr», Vakon Zsolt atya, boldog újévet kívánva a most már egyre népesebb, az időjárási körülményekhez viszonyítva alulöltözött fogadóbizottságnak. „Boldog újévet!” – érkezett a néhány rekedt hangú, néha alig hallható válasz. „Ruhákra van szükségünk!” „Gyógyszert nem hoztak?” – hangzottak a további csalódott érdeklődések, miközben mindenki igyekezett minél több szendvicset elvenni, kóstolgatni a finomnak ítélt meleg teát.

Álom és rideg valóság

„Itt mindenki meg van hűlve, gyógyszerre volna szükségünk. A múltkor kaptunk ruhákat, de csak gyermekholmi volt benne. Nincsenek irataink, jó volna azokat is rendezni” – zúdították a társadalomból kirekedt itt lakók a már korábbi látogatások alkalmával is megfogalmazott kérelmeiket Zsolt atyára, Blanka nővérre. „De jó lenne, ha egyszer egy ruhaszállítmánnyal, az egyik kabát zsebében találnák 50.000 eurót” – adott hangot szinte álombeli reményének egy másik lakó. Egyik fiatalember, aki édesanyjának tűnő hölgyet kísért el hozzánk a mező egy távolabbi sarkából, átfázva, egész lényében remegve vitte szájához a teás poharat. Húsz percet töltöttünk el velük, húsz perc erejéig osztozkodtunk szomorú sorsukban, próbáltunk rajta porszemnyit enyhíteni. Elmúlt 17 óra, már sötétedik, mennünk kell, kinek-kinek vissza kell térnie a mindennapi normalitásba: minket várnak az iskolai házi feladatok, a család, a lelkipásztori vagy szerzetesközösségi teendők; őket pedig a hideg, sötét kunyhóban eltöltött monoton esték, végigfázott éjszakák, az adománykabát zsebében talált 50 ezer euró álma. Átadtuk az eledelt, műanyag palackokba öntöttük át a meleg teát. Elbúcsúztunk, és indultunk (volna), de azért még megígértették velünk, hogy egy hét múlva ruhaszállítmánnyal térünk vissza. „Ruhákat hozzanak! Ruhákat és gyógyszert!” – kötötték lelkünkre messziről, amikor már eltávolodtunk.

Igyekeznek segíteni

A római katolikus és a görög katolikus egyházi szervezetek, különösen a Caritas Catolica, a Caritas Eparhial és a Don Orione Egyesület, havi rendszerességgel látogatnak el a nyomortelepre, igyekeznek lehetőségükhöz mérten a legszükségesebb öltözködési eszközöket és eledelt biztosítani az itt lakóknak. Az ifjúsági csoportok is időnként kilátogatnak, adományokat visznek, hogy segítsenek kilátástalan sorsú embertestvéreiken, gyakorolják az irgalmasság testi cselekedeteit.

Micaci Cristian