A vágy története (5./6 rész)

(Folytatás) Néhány éve az augusztusi hónap vége mindig egy rém lassan vonuló furcsaságot hoz az ablakom alá.

Egy papírból, agyagból és különféle képlékeny anyagokból épített felvonulást, amely még a vastag téglafalakon és a délután sugaraitól óvó redőnyökön keresztül is képes éreztetni érkezését, elektronikus, rikító és falcs hangokkal kísérve, amelyek szétzúzzák még a nap legforróbb pillanatait is a jókedv váratlan és megmagyarázhatatlan hangjaival. Ez a kéretlen vidámság évről évre végigzeng az utcákon, behatol a lakásom csendjébe egyre színesebb csintalansággal, miközben a Debreceni Virágkarnevál allegorikus szekerei egyre mutatósabb érdekességekkel vonulnak be: serdülő mazsorett-táncosok, akiknek mozdulataiban keveredik az elegancia és bujaság, idősödő férfiak motorokon ülve, akik olyan formációban haladnak, mint évekkel ezelőtt a támadó alakzatban eget barázdáló repülőgépek. Ennek a határtalan jókedvnek a fókuszpontját veszi körbe a tátott szájú tömeg, akik a kánikulával dacolva, valamiféle alaptalan fontoskodással figyelik a menetet. A fürtökbe szerveződő, zajos tömeg már a fákkal szegélyezett úton várja a felvonulást, és elhúzódik egészen a főtérig.

Lakásom biztonságából figyelve, a Virágkarnevál három összetéveszthetetlen jellemzőjére lettem figyelmes: a szekerek mértéktelen groteszksége, amely keveredik az általuk képviselt művek értelmezhetetlenségével és idegenségével, valamint az emberek őszinte és érthetetlen öröme, amellyel kísérik ezt a felvonulást. Nekem az egész parádé, már az elejétől fogva, egy meteorit lassított becsapódásához hasonlított, ami végigvonul az utcákon.

Ez a rondaság és vulgaritás akkor enyhült kissé, amikor megértettem az esemény ürügyét: csupán egy ártatlan parádéról van szó, augusztus 20. alkalmából. Egy vándorló bál, amely épp olyan ártatlan, mint a hivatalos ünnepek, nemzeti napok vagy melegfelvonulások. Ez adott némi értelmet és jelentőséget a felsorolt dolgoknak: bármelyik másik allegorikus parádéhoz hasonlóan, a szekerek és különféle kellékek túlságosan drágák ahhoz, hogy szponzorok nélkül összegyűjtsék őket, másképp, mint a középkorban, pénzt kéne beléjük fektetni, és így az egészből egy nyílt allegória lenne. Minden a helyén van: tűzoltók, líceumok, lángos árusok, mind szívesen látott vendégek, főleg, ha egy ilyen jelentőségű (nemzeti ünnep) és ilyen tradíciójú (50 éves) eseményről van szó.

Nagyon is lehetséges, hogy a rendszerinti pepecselés mögött – a szekerek virágokból kell készüljenek – bizonyos frusztráció áll: a művek hónapokig készülnek csak azért, hogy egyetlenegyszer bemutassák őket, akkor is csak néhány óráig. Vagy, helyesen, sokan úgy fogják gondolni, hogy ez az esemény nagyobb figyelmet igényel. Ehhez pedig pontosan a határon túli, szegényebbik nővér gondolata társul, Nagyváradé, ahol nincs jólét, parádék, ahol a lakosság képzelete nem haladja meg a vallásos ünnepek, a sörfesztiválok vagy a katonaság által osztogatott babfőzelék szintjét, ahol még a tűzijátékok is fösvény módon, hamar eltűnnek az égről. Igen, mert Nagyvárad, a nővéréhez képest szegényebb, érdektelenebb és fakóbb. A két város odáig jutott, hogy egy olyan parádé kellékein osztoznak, amely tulajdonképpen csak az egyikükhöz tartozik. Tehát a nagyváradiak egy része tulajdonképpen egy olyan ünnepnek örvendez annyira, ami nem is tartozik hozzájuk anélkül, hogy egyáltalán felfognák, hogy a különböző logók, cégek és figurák egyedül a debrecenieknek jelentenek valamit. Így a váradiak tulajdonképpen olyan vicceken nevetnek és tapsolnak kitörő lelkesedéssel, amelyeket nem is értenek, és évről évre várják az újabb felvonulást, a helyi hatóságok támogatásától kísérve, megnyugodva, hogy bemutathatják a Mások Ünnepét, mindezt a kultúra érdekében téve. Mert a városnak sok feladata van, és ennek éppúgy örül felnőtt, gyerek és kicsi állat is.

Arra kérem a tisztelt olvasókat, hogy álljanak meg egy pillanatra, és gondolkozzanak el egy olyan közösségen, amely tulajdonképpen ellopja egy másik közösség ünnepét, örül, de fogalma sincs, hogy minek, hogy aztán a város félművelt vezetőségével együtt nyugtázza az előidézett arroganciát és elvárást. Tulajdonképpen az egész a helyi kórtan sorozata: arról a városról beszélünk, amelynek a múzeuma tíz éve zárva van, mégis azzal dicsekszik, hogy az övé a legnagyobb az egész régióban. A helyről, ahol megnyílt a Sorbonica, a városról, ahol a főépítész nem is építész, ahol elhagyott épületeket újítanak fel, ahol a polgármester büszke arra, hogy műveletlen, ahol a fogorvosok a közpénzekkel játszadoznak, a fenyegetés és rágalmazás miatt elítéltek erkölcsi leckéket adnak nyilvánosan, ahol a lakosság nyomorban él, de azért a homlokzatokat fényesre pucolja. Ennél mivel jobb az, hogy egy másik közösség vulgáris ünnepét tapsoljuk ész nélkül ahelyett, hogy megalkotnánk a saját vulgáris ünnepünket, aminek legalább lenne valami értelme?

Egy évszázaddal ezelőtt Ady azt mondta Nagyváradról, hogy a Pece-parti Párizs. Akkoriban ez a megjegyzés nagy felháborodást váltott ki, mert a Pece akkoriban a szemét és a szenny csatornája volt. Manapság a hatóság folyamatosan dicséretként tünteti fel ezt a megjegyzést. Mégis, Ady tévedett, mert a városunk, a több millió infrastruktúrába fektetett euró, rehabilitáció és intézmény ellenére arra a szintre süllyedt, hogy már nem is Párizst majmolja, hanem megalázkodik Debrecen előtt. (Folytatjuk)

Gabriel Miloia