Kommentár: Nagyvárad a mi Párizsunk

Mint a heroint a vámon egy halom ártatlan áru közé rejtve, úgy próbálta a városi mobilitási tervről rendezett közvitán egy csomó intézkedési javaslat közé bújtatva átcsempészni a Kert és a Vámház utcák egy-egy utcafrontjának lebontási tervét a közvélemény szűrőjén Mircea Mălan, Nagyvárad alpolgármestere.

Persze, az emberek nem hülyék, és a közvitára a legtöbben pusztán azért mentek el, hogy beolvassanak a városvezetésnek ezért a valóságtól elrugaszkodott ötletéért, ami attól a legabszurdabb, hogy a gyalogosközlekedés könnyebbé tételére hivatkozva akarják a Kert utcát kiszélesíteni. Én még olyan gyalogost nem láttam, aki nekiment volna egy épületnek, mert nem tudta kikerülni, és mindeddig az tűnt kézenfekvőnek, hogy ha bárki az emberek sétálási hajlandóságát akarja ösztönözni egy városban, akkor nem épületeket bont le, hanem az autóforgalmat korlátozza, merthogy a kétlábon közlekedő ember nem az épületektől, meg a többi kétlábon közlekedő embertől nem fér el, hanem az autóktól. Ez fog történni Nagyváradon is a Zöldfa utcán, ahol érdekes módon nem az épületbontás, hanem az autóforgalom teljes kitiltása a terv. Érdekes, hogy alig száz méterre innen, a Kert utcán már nem tartják jó megoldásnak azt, hogy ha nem is zárják le teljesen, de legalább egyirányúsítsák a Kert utcát.

Túlságosan kicsinek tűnik számomra ez a gyalogosforgalmat ösztönző tét ahhoz, hogy Ilie Bolojan polgármester egy jókora gyűlölethullám kockázatát vonja magára miatta. Mivel újabban már az az elképzelés, hogy a Kert utcán lebontandó házak helyén új épületek épülnének, kénytelen vagyok arra gondolni, hogy Bolojannak folyamatosan etetnie, tehát építkezési munkálatokkal kell ellátnia az őt politikailag, pénzügyileg támogató építkezési vállalkozókat. És egy építkezési vállalkozónak mi lehet nagyszerűbb feladat annál, mint egy történelmi belváros kellős közepén új épületeket felhúzni?! Ilyen kivételes haszonnal és presztízzsel kecsegtető vállalkozás esetében nem esik latba a múlt megőrzésének szempontja. Olyannyira nem, hogy a Kert utca esetében nem csak magyar, hanem a városban lévő kevés autentikus román emlékhelyek egyike is veszélybe kerülne, hiszen a Szent László tér és a Kert utca sarkán van az az egykor a román tanuló ifjúság internátusának helyet adó épület, amit szintén képes lenne beáldozni a romboló kedvű városvezetés úgymond csak azért, hogy az embereknek több helyük legyen sétálgatni.

Mivel az egy új fejlemény, hogy a Kert utcán a lebontandó épületek helyén újakat építenek, már csak ezért sem gondolt komolyabban bele eddig senki abba, hogy milyenek is lennének ezek az új építmények. A mélyen tisztelt Mihai Maci professzor és liberális városi tanácsos azt találta mondani a legutóbbi helyi tanácsi ülésen egy a bontásokra vonatkozó napirendi pont vitáján, hogy Haussmann báró is egy csomó épületet lerombolt Párizsban a tizenkilencedik század végén, amíg olyan lett az a város, amilyennek ma ismerjük és szeretjük. És valóban: ha a nagyváradi városvezetés egy olyan tervpályázatot írna ki, amelyre meghívná a világ, de legalábbis Európa legmenőbb tervezőirodáit, hogy valami egyedi magán-, vagy középületeket tervezzenek oda, akkor még el is lehetne játszani a gondolattal, hogy a sarki épület és a Török-ház kivételével lebontsák a házakat, és helyettük valami valóban értékeset és egyedit építsenek meg. De ezt a smucig városvezetést meg az eddigi tapasztalatokat ismerve, csak amolyan Gavris-féléket bíznának meg, akik bagóért tákolnának össze valami giccses, vagy egyszerűen csak értéktelen, ötlettelen tucatépítményeket, amelyek a belváros építészeti értékeivel semennyire, a jelenlegi városvezetés gyengén fejlett szépérzékével viszont valószínűleg nagyon is összhangban lennének.

Még mielőtt valakit elcsábít ez a tetszetős Nagyvárad-Párizs analógia, meg az első hallásra kézenfekvőnek tűnő gondolat, miszerint bontások nélkül nem lehet új dolgokat építeni, hadd tegyük hozzá rögtön, hogy a 19. században a műemlékvédelem, még mint fogalom sem létezett, vagy ha igen, nagyon kevesen vették komolyan, és még kevesebben szereztek érvényt neki (ezért is veri ma a fejét a falba annyi párizsi pont Hausmann báró miatt, aki gyakorlatilag eltüntette a régi Párizst), ma azonban Európa-szerte a városfejlesztési elképzelések alapvető koncepciójának számít. Másrészt pedig nem a két évszázaddal ezelőtti, hanem a mai Párizst kell összevetni a mai Nagyváraddal, és nagyon kíváncsi lennék a párizsiak reakciójára, ha a város polgármestere előállna egy olyan ötlettel, hogy lebontassa például az Eiffel-tornyot, hogy a helyén felüljárót, promenádot, vagy adminisztratív központot építsen.

Persze, Nagyvárad nem Párizs, és a Török-ház sem az Eiffel torony, de a lokálpatriotizmus ugyanúgy működik itt is, mint Párizsban, éppen ezért Ilie Bolojan és elvbarátai meg kell értsék azt, hogy itt is vannak emberek, akiket valami megmagyarázhatatlan kötelék fűzhet a 17. századból egyetlenként fennmaradt polgári építmény iránt, és már csak ezért is érdemesnek tartják megóvni. Ráadásul ebben az országban vannak törvények is, amelyeket pont azért fogadtak el, hogy jogi védelem alá helyezzék a műemlékeknek minősített épületeket. Ha egy polgármester állhatatos, hosszú évek óta követett célkitűzése az, hogy egy ilyen, jogi védelem alatt álló épületet a föld színével tegyen egyenlővé, az egyvalamire egészen nyilvánvalóan rávilágít: arra, hogy ebben az országban a törvény úri huncutság csupán, aminek betartása, vagy be nem tartása a hatalmasságok kénye kedvétől függ. Lehangoló arra a megállapításra jutni, hogy itt a törvények senkit és semmit nem védenek senkitől, legfőképpen a magukat teljhatalmú, minden törvények felett állónak gondoló vezetőktől. Azt viszont jó lesz, ha fejébe vési Nagyvárad polgármestere, hogy nem csak neki, de a váradi lokálpatriotizmusnak is van ereje. Erre a történelem a bizonyság, és ez a történelem megismételheti önmagát, ha a váradiak ismét saját testükkel lesznek kénytelenek védeni városuk épített örökségét a hatalmasságok pusztító akaratával szemben.

Pap István