Kommentár: A horgászó hal

A horgászó hal az óceán mélyén él, furcsa vonást fejlesztett ki: a homlokából egy világító antenna áll ki, ami azt az érzetet kelti a ragadozókban, hogy ártalmatlan lénnyel van dolgok – és felelőtlennel.

Az éhes halak sietnek megszerezni őt, de amikor lenyelik, a horgászó hal megfeszíti antennáját, a támadóba vágja, és szétmarcangolja. Ettől félve számos faj úgy fejlődött, hogy vak lett, hogy ne zavarja meg a fény, ne essen csábításba. Ez a hal fontos leckét ad: van annyi „becsülete”, hogy önmagát kínálja csalinak; nem az egészét, csak egy részét, ami elég ahhoz, hogy a többiek fájdalmat érezzenek a zsákmánytól. A prédájának felzabálása közben azzal zárhatunk cinikusan, hogy ez a hal legitim módon védekezik.

Kedves olvasók, tisztelt közönség, Önök már rájöhettek, hogy a 4 éve kitett graffiti ürügy volt a tavalyi kiállítások beindítására, meg a mostanira, és ebből fakadjon az erőszak, előbb a közösségben, aztán a galériában. A Muian, vagyis annak második szakasza az erőszakból, érte és révén él. Mert a jelen demokratikus és „európai” körülmények között az erőszak maradt az a ragasztó, amely egyen tartja a társadalmat, bár egy komoly különbséggel ahhoz képest a kommunizmushoz képest, amiben éltünk: miközben az ideológiai mechanizmusok változatlanok maradtak, manipulált ügynökökkel, akik a lojalitásukat bizonyítják, a köz érdekében követnek el erőszakot, az erőszak kerete módosult; ha 1950-ben az emberek lelőhették a szomszédjukat, az osztályharcra hivatkozva, és 1990-ben botokkal üthették az egyetemistákat, azon állam támogatására hivatkozva, amelyet formailag védtek, a féleurópai alakulat ma ellehetetleníti az ilyesmit. De az emléküket nem, vagy a tényt, hogy évtizedekig a konfliktusok más megoldási módja dívott.

Így kognitív törés történik az erőszak tárgya és az elkövetésének lehetőségei között: bár az a késztetésük, hogy botot és baltát ragadjanak, az emberek kénytelenek megelégedni fenyegetőzéssel, becsmérléssel, sajtózsarolással, vagy fórumokon gúnyolódással. Szavakkal. És ez az elcsúszás a a fizikaitól a pszichikai felé, megváltoztatja a probléma alapjait: miközben a bányászt a fizikai erő hozta helyzetbe, ha bejut az intellektus vidékére, a szavakéra, az ideákéra, a művész – akit Sztálin a lélek mérnökének nevezett – bír a felkészültség és perverzió előnyével, és összecsapásban jóindulatúbb.

De ebben lakik a probléma egy része is, mivel társul a méltatlan toleranciával, vagy cinkossággal. Miközben a legutóbbi kiállítást készítettem elő, Sebastian Lascu volt váradi tanácsossal a főszerepben, azzal bíráltak, hogy Lascu úr nem támadta a projektemet, személyesen, hanem ezt kénytelen volt megtenni, hogy esetleg újraválasszák. Ez igaz, de a viselkedése magyarázata nem menti fel: a megértés és tolerancia az enyém, amit adok, nem a kritizálóké, hogy követeljék. A helyzet jelképértékű azon mocskos kompromisszumokra is, amelyek napiak, amikor megbocsátunk, vagy félreállunk, a mi kárunkra. 26 éve a társadalom megszokta, hogy egy politikus biztatására, vagy tévéére, szekuséra a proli dühét ráöntse a kijelölt ellenségre: magyarokra, egyetemistákra, Băsescura, Ion Raţiura stb. Lepjen meg, hogy a legjelentéktelenebb munkanélkülitől a legismertebb politikusig vagy értelmiségiig a „riasztó” égő lámpája az erőszak egységes erőfeszítését hozza, még lehetetlen helyzetekben is?

Meglepődjünk azon, hogy egy graffiti felfestői egy várost hoztak lázba, és mindenki felemelkedett a „szent harcra” egy rajz ellen? Mert félretéve a tisztességet, vagy a nevetségesség érzetét, a posztoló ugyanolyan aljasan psztolt, ahogy az újságíró írt, lejáratva, erőszakra bujtogatva, vagy ahogy a helyi „értelmiségiek”, kamera elé kerülve fenyegetőztek és inzultáltak?

Ez utóbbinak nem kell aggasztania; nem az aljanép erőszaka, amelyet manipulációval etetnek, hanem az értelmiségiek, az intézményvezetők, politikusok reflexe az aggasztó, amelyek verbális erőszakra ragadtatták magukat, és lelkire is, ösztönösen, anélkül, hogy a kontextusra rákérdeztek volna, vagy célra, stratégiára. Aggasszon , hogy a közösség elitje – és általánosítva a társadalomé – ösztönösen fordul a „nyájszellem” erőszakához, mint a konfliktusmegoldás első és egyetlen eszközéhez, és az, hogy felkészültségtől függetlenül az emberek Liviu Dragnea nyilatkozatával azonosulnak: „nem tévedhetünk, mert sokan vagyunk”. Meg kell kérdeznünk, hogy az erőszak manipuláció eredménye, vagy anarchikus önbecsapásé, és az elitek ugyanúgy átjárhatóak általa, mint a legutolsó posztolócska elméje.

Nekem meglepő, hogy az utóbbi kiállítást is meg kellett tartanom, a tavalyi „mészárlásos” után. Először megjegyzem, abszurd az, hogy egy választási kampányt egy rajz köré építsenek: miközben az én projektem egy változó játék a váradiak elméjével, Lascu úr megpróbálta ezt magának szavazatokká átalakítani. Kérdőjelezzük meg ennek racionális voltát. Vajon miért csapódott hozzá egy politikus egy projekthez, amit botrány övez: a túlélési ösztöne hiánya miatt, vagy indulatból, abból az arrogáns hitéből, hogy a „vezetői” státusa érinthetetlenné teszi? A megnyitó után Lascu úr nyilvánosan megszólalt, a projekt művészet volta kapcsán, biztosítva minket fogorvosi felkészültsége és politikusi súlya révén, hogy ez nem művészet. Cáfolhatom vajon? Nem, mert én azokkal beszélek művészetről, akik azt művelik, és nem fogakat gyógyítanak.

A Muian második szakasza (2015-2016) nemcsak tükör, hanem a napi erőszak kiskátéja. De a lecke még csak most hatol be az agyakba: az utóbbi megnyitón egy egyetemi tanár mielőtt távozott, gratulált „a bátorságomhoz”. Nem a kiállításhoz, nem az esztétikumhoz, az áttételekhez, a koncepcióhoz, a gyakorlathoz, hanem a „bátorsághoz”, hogy megtettem… mit is? Egy politikust inzultálni nem bátorság, mert nem hordoz veszélyt, hanem ez egy jog védése. És hogy az elit egyik képviselője nem tudja ezt az egyáltalán nem bonyolult különbséget, hogy a visszamaradt félelem, amely még mindig leköti a társadalmat, messze még a feloldástól.

És mégis van remény: a megnyitó előtt nem sokkal Raluca Avrămuţ, a fiatalság egyik finom művésze, aki amellett, hogy gyűlöli a projektet, művészi választ ígért, hogy a padlóba döngölje azt. A normalitás egyik jele: a művészetről a művészek beszélgetnek, nem politikusok, jogászok, fogorvosok, vagy prolik. Megkérdik, miért kínzom Váradon a Muiannal, amikor az erőszak és elhülyülés terén a város az egész országgal összevethető. De Románia nem egy közösség, és a távolság felhozása, olyan megyékkel és városokkal, ahol az élet még borzasztóbb, hidegen hagy: én és a váradiak is itt lakunk, nem Pitesti-en vagy Iasi-ban. Ez a cikk nem a România Liberă-ben jelenik meg hanem a Bihari Naplóban; inzultált engem az UAP galériavezetője, de nem a Nemzeti Múzeum igazgatója, a családomat pedig nem az Antena 3 sározta be, hanem a Bihoreanul. Nem a minisztériumok hibája, a kormányoké sem, az államfőké sem, hogy városunk egy beteg közösség, még ha a betegség országos trendbe is illeszkedik. Minden beteg feladata, hogy magát kezelje.

És a Muian-történetből egy dolog világos számomra: a gyógyír nem az erőszakban van. Az erőszak csúcspontjára érve a projekt új formában él egy veszekedő, szegény, elszigetelt és elbutult társadalomban. Még akkor is, ha tudjuk, hogy aki egyedül van sokakkal szemben, már nem könnyű célpont, az erőszakspirál nem hozza már el az egyénnek és a közösségnek sem azt a méltóságot, amire annyira szükségük lenne.

Gabriel Miloia