Kommentár: A pénz hatalma

A kedves olvasók a Voltaj együttes dalszövegére emlékezhetnek: „ca la douăzeci de ani, fără griji şi fără bani” („mint húsz évesen, gondok és pénz nélkül”). A fiatalság mindig az anyagi gondok hiányával és a szegénységgel volt asszociálva.

Nassim Taleb ezt a hozzáállás konceptualizálja az Antifragil című könyvében, elegánsan a „hagyd a f… a pénzt” kifejezéssel élve – épp eszközként arra, hogy megszerezze.

A viharos 40–50-es években a nagyszüleim bombázott és elfoglalt városokban éltek. Az általános rendetlenségben mindketten egyetemet végeztek, Temesváron és Kolozsváron. A hiány és a nehézségek kirándulásokkal, barátokkal és sporttal voltak kompenzálva. Források és az azokból megvehető áruk hiányában a nagyszüleim mondhatták Taleb kifejezését, a társadalmunk legsötétebb időszakában élve le fiatalságukat.

A szüleim, mindketten egyetemet végzettek, a karrierjük kínlódással teli elejét kompenzálták látogatásokkal a barátoknál, főzéssel, kanasztázással és „finom” italokkal a 90-es évek importjából. Az első szabadságuk az én megszületésem után volt, egy Eforie Sudnak nevezett helyen. A szoba 3×4-es volt, és a hotel előtti utca, amit naponta kecskék jártak be, kis kakigolyókkal volt tele. Azon a szabadságon, 28 évesen mondhatták is, hogy hagyd a pénzt, jókedvűen, a környező romos állapotok dacára.

Az én kolláim Németországban már nem mondták ezt. A többségük nehéz munkát végzett, hogy fizesse a tanulmányait és a lakását. Egyesek – színészek, rendezők, művészek, „bohémek” – a középiskola óta nem voltak nyaralni. A bulikon a tanárok meséltek egy idegen és laza fiatalkorról: hogy az egyetem végén egy motoros csapat egyetemista kapott pénzt a szüleitől, hogy menjen el Franciaországba a tengerre. Nem tudtak franciául, és egy étteremben véletlenül 3–4 fogás helyett 3–4 menüt rendeltek, és a számlára elment a pénzük. És mégis eljutottak a partra, koldulva, benzint lopva, a szabadban aludva. A tanár bánta is, hogy elmúlt, mert egyikünk sem élt már meg ilyen vad örömöket és nem is értette.

Én ismertem őket az otthon töltött vakációkról: mindenki gazdagságától, vagy szegénységétől függetlenül a megosztás és a pénzhez való értés hiánya egy nap alatt egységesen csődbe vitt mindenkit, és a boldogság attól függött, hogyan tudtunk élni és örülni a kicsinek vagy a semminek. De ez nem 28 évesen történt, mint a szüleim esetében, 35 évesen sem, mint a nagyszüleimnél, akik az egész tömbházban az egyetlen tévét birtokolták a Holdra szálláskor, és ezen alkalommal az összes szomszédot vendégül látták. Az én esetemben ez 19 évesen történt.

Mert Taleb kifejezése csak két esetben lehetséges: amikor nem kellene, vagy amikor hiány van a pénzből. A csel az, hogy ha nincs szükség rá, vagy ha szórjuk, akkor is kitörünk a pénz hatalmából, a fontosságából, a fétiséből és rendszeréből. A kedves olvasók észrevehették, hogy a nagyszüleim a kommunizmusban és a szüleim az eredeti demokráciában, a tanáraim a dekadens Nyugaton az elsőt élték meg – a hiányt, amit improvizálással és jókedvvel pótoltak. Én ezt csak a tinikoroban éltem meg. Az egyetemen és később azt láttam, hogy csak akiknek túl sok pénze volt, az tudta megvetni.

Az okok sokfélék: a törvénykezés egyre szigorúbb, a technológia egyre rafináltabb a hibák detektálásában, és a piacok szerepének elmélyülése a mindennapokban még a szegényes semmiségeket is mind drágábbá és óvottabbá teszi: hány tinit tesznek még ki veszélynek a felelőtlen, de vicces szüleik azzal, hogy a városban az autó után kötve húzzák őket szánon? Hány kirándulást lehet még egy utánfutós autó sofőrjére bízni, amelyben az utasok összezsúfolt malacokként ülnek, koszosan, de boldogan, a menetszélben? Nagyon kevesen vannak ilyenek és egyre fiatalabbak.

Ma a pénz hatalma példátlan a történelmi léptékben is, de az utóbbi 20, 30, 40 évvel összevetve is. Ez az effektus elitista jelenség lett, miközben az elérhetetlen ingyenes dolgok a többieket egyre inkább kikupálják, komolyabbá teszik, olyan korban, amiben ez még nem kellene: amikor középiskolába jártam Svájcban, számos társam átment az „oktatási” kínokon, hogy dolgozott a saját iskoláztatásáért, pedig a szülei megengedhették maguknak, hogy ők fizessék. Így reggel 4-kor keltek, hogy elérjék a járműveket, 2–6 között üzletekben, mozikban dolgoztak, hogy „megtanulják a pénz értékét”. És ez a 17, 18, 19 éves korban kapott lecke azt tanította meg nekik, hogy Isten művei közül a legfontosabb a pénz. Felkavaró olyan tiniket látni, akik olyanok, mint a családfők, állandóan fáradtak és aggódnak.

Romániában a jelenség a fiatalok proletarizálódása formájában látható: a végzettek, vagy a „rendszerbe frissen bekerültek” rosszul fizetett és robotszerű munkát kapnak, azzal a megszokással, hogy a szerződéses tennivalóikon kívül még nem hivatalosakat is kapnak. Így egyetemet végzetteket találunk kreativitás nélküli munkahelyen „dolgozni a pénzért”, amely elnyeli az energiájukat és idejüket, „addiktív” ellentételezéssel: elég ahhoz, hogy biztosítsa az alkalmazott függőségét egyik fizetéstől a másikig. Mint a heroin. Az ipari munkától eltérően ezek sokszor igényelnek valami magasabb képzettséget, de a tevékenység mechanikus, ész és remény nélküli: „ügynökök”, akik archiválnak, projekteket írnak, semmi kis híreket tolnak előtérbe stb.

Megállok kicsit a hagyd a f… a pénzt hiányának két példája fölött. Az első az egyik kedvenc témám: a DAESH-harcosok generációja, akiknek a többsége az én és a barátaim korával megegyező életkorú. Meglep, hogy a sajtót meglepi , hogy az „annyira jól integrált családból származó” fiatalok néha lemondanak a nyugati demokrácia jótéteményeiről és felrobbantják magukat. De így lenne ez? A többség bevándorlók harmadik generációja: ők is és szüleik is abban az országban születtek, amelyet most meg akarnak semmisíteni. A legtöbben a nagyvárosi gettókból jönnek, mint a párizsi, amelyik 10 éve, amikor ezek az emberek még tinédzserek voltak, tüzek martaléka lett a kosz miatt, miközben a Sarkozy úr féle politikusok a társadalom „szemetének” nevezték őket, és közönyösen reagáltak a kétségbeesésre, az analfabetizmusra, a közművesítés hiányára és a krónikus rendezetlenségre. Vajon csak egybeesés, hogy épp Párizs lett a dühösek egyik célpontja, amely 10 éve még megsemmisítette a tiltakozásokat? Mer olyan negyedekben, mint a Saint Denis, nincs szó integrált generációról, hanem a harmadik áldozatairól van szó, amelyik ugyanolyan hiányban, frusztrációban, erőfeszítésben és kilátástalanságban él, mint a szülei és nagyszülei.

Szintén Taleb úr érveivel leszek megcáfolva: minden hattyú fehér, amíg nem látunk egy feketét is. Talán. A sajtó jubilál, amikor lebonthatja a szegény és frusztrált terrorista sztereotípiáját életben: egy-egy gazdag és tanult a sztár a stúdióbeszélgetéseken. Ismét hülyékről beszélünk (és hülyékkel): a milliomosokon kívül – akik nem robbantják fel magukat – mindenki, akinek valamicskéje van, kevésbé áldottakkal veszi körbe magát: szegény rokonok és barátok, akik foglyok a proletár függőségben, akik nem segíthetők csak más áldozata révén. A fogyasztói megváltás egyedülálló és akármennyit is hangoztatják a neoliberális butaságot a saját „érdekről”, amit követni kellene, senki nem érzi boldognak magát, ha egyedül ül egy terített asztalnál.

És itt van maga az álmatag városkánk is, Nagyvárad. Az utóbbi hetekben írtam a váradi kultúra és társadalmi élet állásáról: a fontosságukkal hivalkodó, de bezárt múzeumok, vagy amelyeknek nincs mit kiállítaniuk, színházi fesztiválok, amelyek a bolondját járatják az emberekkel, méltatlan épületfelújítások, üres és romos épületektől lévén szó, stb., stb. Az intézményi monopolhelyzetük miatt a társadalmi és művelődési élet felpezsdítéséért felelős intézmények színvonal alatt teljesítenek és botrányok rombolják azokat. A város fesztiválja egy népi buli, sörrel, a színház olcsó musicaleket produkál, amelyek hibákkal és helyenként lopott elemekkel vannak tele, az art nouveau múzeum sportról szól, a Körösvidéki semmiről, a vár borospincék és márciuska-műhelyek elegye, a színházi fesztivál összeomlóban, a filmfesztivál megszűnt. Az, hogy a legjobb kulturális központ a Moszkva bár, talán a legtöbbet mondja el a városunkról és a lakóiról. Mert végülis a váradiaké a felelősség.

A cikkeimben távolságtartással és szórakozva érintem a témákat, függetlenül a város viharaitól és gondjaitól, mert ha bármikor kiállítást, előadást, fesztivált akarok látni, láthatok. De hányan mondhatják még ezt el? Hányan nézhetnek Art Nouveaut Barcelonában vagy Brüsszelben, spontán kiránduláson, hányan cserélhetik le a váradi főteret a Szent Márk térre, hányan lakhatnak a fővárosban egy hónapig, vagy egy hegyi faluban, ritkán dolgozva és filozofálva, mint a „gazdag gyerekek” – a régi „kulákok” leszármazottjai? Gondolhatnánk, hogy akik nem engedhetik meg maguknak, és csak egy színházuk van, egy fesztiváljuk, egy múzeumuk, azt keresik, hogy a legminőségibb legyen, amit látnak. De épp a fogságban élők értenek egyet a középszerűségben, és ők nevezik magukat arcátlanul a szellemi elitnek. A váradi, akinek nincsenek lehetőségei, aláveti magát a monopolhelyzetű intézmények zsarolásának: vagy olcsó vacak (anyagi és szellemi is), vagy semmi. A dilemma megoldása “filozófiai”: a semmi abszolút, míg a minőség relatív. Így a tisztességesség határait feszegetve a váradiak frenetikusan ünneplik a giccset, az imposztorságot, az aberrációt. De a rossz kultúra hatásai nem pozitív skálán vannak, a nullától a végtelenig. A rossz kultúra negatív, és az azt megélők elhülyüléséhez vezet, ahogy a rossz oktatás is butábbá teszi a gyereket. A váradiak már akkor többet nyernének, ha innának és kártyáznának, minthogy egy plágiumnak tapsoljanak. A rómaiaktól örökölt az elképzelés, hogy a népet kenyérrel és cirkusszal lehet megfogni. Tévedés: e kettővel a birodalmi hatóságok a plebset fegyelmezték, vagyis a társadalom legalsó rétegét. És akkor csodálkozunk azon, hogy minden eseményt, függetlenül a témájától és a fontosságától egy bőséges és olcsó étkeztetés is kísér?

Természetes, hogy a fiatalok élete nehéz, és nem csak az övéké az, és szegényes és küzdelmes. De az emberi természet olyan, hogy a valamiféle horizontba vetett hitet időnként megerősítik kis sikerek, szerzemények és kis kiszabadulások. Ma egy váratlan paradoxonnal szembesülünk: az egyre inkább dinamikus és határtalan világban – és igen, egyre fiatalabban is – a fiatalok maguk is foglyok, a pénz mániájának foglyai. És a fogság és sarokba szorítottság, ha folyamatos, a legfurcsább túlzásokat eredményezi: egyeseknél romboló erőszakot, másoknál anarchiát, és az álmatag városok lakóinál a közvalóba való belenyugvást, a zsarolásnak behódolást. Mert a pénz megvetése, bármilyen formában, azt is elhozza, hogy javul az önbecsülésünk ha néha fölékerekedünk az ő nagy hatalmának. Talleyrand-parafrázisként aki nem jutott el odáig soha, hogy megvesse a pénzt, nem ismeri az élet szépségét. És aki nem ismeri, nem is fogja értékelni, sem a maga számára, sem másoknak.

Gabriel Miloia