Iskolás marosvásárhelyi vendégjáték

A marosvásárhelyi Spectrum Színház mutatkozott be hétfőn este a nagyváradi közönség előtt a Szigligeti Színházban: Moliére A nők iskolája című komédiáját játszották el.

A drámairodalom egyik klasszikusának darabját látni mindig öröm a színházkedvelő közönség számára, akkor is, ha maga a produkció nem emelkedik túl az átlagos színvonalon. Ez a megállapítás jutott eszembe, miután megnéztem hétfőn este a nagyváradi színházban Moliére A nők iskolája című vígjátékát a marosvásárhelyi Spectrum Színház előadásában Török Viola rendezésében. Moliére ebben a komédiájában is zseniálisan egyszerű alapkonfliktusból indul ki: az öreg, de gazdag Arnolph (Szélyes Ferenc) a világtól elzártan felneveltet egy leányt, Ágnest (Nagy Beáta), akit, miután felcseperedik, nőül akar venni. Abban bízik, hogy ha a leányt butának neveli, akkor nem fogják érdekelni a világi hívságok, és ezért nem is fogja felszarvazni őt. Csakhogy a fiatalságnak, az életnek, a szerelemnek nem lehet emberi taktikázásokkal gátat szabni, nem is lepődünk meg tehát azon, hogy a dolgok másképp alakulnak, mint ahogy azt az öreg kujon elképzelte, ugyanis felbukkan az ifjú Horace (Kinda Szilárd), aki udvarolni kezd Ágnesnek, nem is eredménytelenül.

Színészek

A darab húzóembere az Arnolphot, alias de la Souche urat játszó Szélyes Ferenc, aki ismerős lehet a váradi közönség számára, hisz néhány évvel ezelőtt főszerepet játszott a Szigligeti Színház által bemutatott Dürrenmatt darabban, A nagy Romulusban. Sajnos a színművész több pályatársával egyetemben, akit Moliére darab főszerepében láttam, abba a kényelmes helyzetbe helyezte magát, vagy inkább belesétált abba a csapdába, hogy a francia színművészet immár klasszikusaként tisztelt komédiásának, Louis de Funesnek a manírjait, gesztusait, játékstílusát átvéve, utánozva próbálta megformálni a főhős alakját. És bár valóban humoros, vicces volt helyenként ez az alakítás, de mégiscsak érződött, hogy egy kölcsönruha ez, amibe Arnolphot bebugyolálták, a figura nem vált hitelessé a színpadon. A többi színész domborításáról sem lehet ódákat zengeni, közülük talán kiemelkedett a legsokoldalúbb Kovács Károly, aki három figurát, a főhős barátját, a szolgáját és a jegyzőt is megtestesítette a színpadon. A másik szolgát Szász Anna játszotta, míg Kárp Györgynek és Székely-Szabó Zoltánnak, akik két órával korábban a színház páholyelőcsarnokában könyvbemutatóval egybekötött anekdotázást tartottak, csak epizódszerep jutott a darab végén, ők voltak a deus ex machina, akik megoldják a konfliktust.

Hagyományosan

A független színházaktól talán hamarabb elvárja a színházszerető néző, hogy merészebben kísérletezzenek a színpadi alapanyaggal, viszont a hétfőn este látott előadás nem rugaszkodott el az eredeti történettől sem struktúrájában, sem koncepciójában. A jelmezekre (Takács Tímea munkája) meglehetős, de távolról sem (poszt)modern értelemben vett eklektikusság volt jellemző, egyszerre idézték a 17. századi Franciaországot, a spanyol flamenco világát és a mai polgárságot, az egyszerű színpadkép pedig azt jelezte, hogy alacsony költségvetésű előadással volt dolgunk, ami ezúttal inkább csak ténymegállapítás, semmint negatív kritika, hiszen egy romániai magyar független színháznak honnan is lennének eurómilliói egy Broadway szintű látványprodukció létrehozásához. Mindezek ellenére jól működött a színpadon az egy felvonásba összesűrített darab, a Heltai Jenő kongeniális fordításában elhangzott mű pedig igazi irodalmi élményt nyújtott, ha maga az előadás nem is aknázta ki a klasszikus darab kínálta művészi lehetőségeket.

Pap István