Szovjet-orosz külpolitika: lezárulatlan fejezet?

Nagyvárad- Csütörtök este az Ady líceumban folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia történelmi modulja. Rainer M. János Széchenyi-díjas történész, egyetemi oktató tartott előadást, Magyarország a szovjet „táborban” címmel.

Bevezetőjében Rainer M. János arra hívta fel a figyelmet: a szovjet „táborhoz” való tartozás új és sajátos jelenség volt nem csupán Magyarország vagy a Kárpát-medence, hanem egész Kelet-Közép-Európa történelmében. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy a két világháború közötti időszakban a Horthy-féle Magyarország kénytelen volt újraértelmezni önmagát, hiszen a 16. század óta mindig egy integráció, birodalom vagy szövetségi rendszer részét képezte, és furcsa módon épp a trianoni megcsonkítással érte el azt, hogy újból független legyen. Az 1920-as években ugyanakkor ezzel együtt Európa páriájának számított, és a revizionizmus mellett ennek az állapotnak a megváltoztatása volt a fő célja, szövetségeseknek a keresésével, ami aztán a 30-as években, mint ismert, úgy ért véget, hogy Olaszországra, majd a náci Németországra esett a választása. Kevesen tudják, de még jóval 1945 előtt, azaz 1939 késő nyarán, illetve 1940 elején felmerült a Szovjetunióval való együttműködés lehetősége, a Ribbentrop- Molotov paktum és a Szovjetunió elleni német támadás közötti periódusban, azonban a magyar politikai élet az oroszokkal szembeni tradicionális kulturális idegenkedése miatt elutasította ezt.

De hogyan tekintett a világégés után a Szovjetunió Magyarországra, mi volt az a 0-ik pillanat, amikor eldőlt, hogy a táborába fog tartozni? Ebből a szempontból több tényező is meghatározónak bizonyult- magyarázta a történész. Egyfelől lényegesnek számított, hogy egy pusztító háború után olyan helyzet alakult ki, melyhez hasonló változásra a 15-16. század óta nem volt példa Európában: akkor az Oszmán Birodalom, a 20. század közepén pedig a Szovjetunió hatolt be mélyen a kontinens testébe. Másrészt ugyanakkor a nyertes nagyhatalom rákényszerítette saját társadalmi rendszerét a legyőzött országokra. Emellett pedig mindez azt is jelentette, hogy a történelme során először Magyarország egy olyan valóban globális rendszer bekebelezettje lett, melynek ambíciója volt a világuralomra való törekvés.

Szovjet külpolitika

A szovjet külpolitika két arcú volt: egyrészt a nagyobb terület= nagyobb biztonság birodalmi, másfelől a szovjet rendszer exportjának forradalmi paradigmája jellemezte. Közvetlenül a világháború után Kelet-Közép-Európára mint értékre tekintett, azonban az ötvenes évektől egyre több problémát okoztak neki egyes szocialista országok, ezért inkább destabilizációs tényezőkként tekintett ezekre, és intervenciós kényszerek léptek fel, mely leértékelési folyamat aztán oda vezetett, hogy a 80-as évek végén Gorbacsov tulajdonképpen lemondott a térségről. A világháború utáni évtizedben a determináció eszközei voltak az egységes, hatékony és lojális helyi pártvezetés, az államvédelem (titkosszolgálat) és az ellenőrzött nyilvánosság. Egy(ik) tényező megrendülése politikai beavatkozáshoz, több tényező megrendülése pedig politikai és katonai beavatkozáshoz vezetett. És hogy a Szovjetuniónak létezett-e különleges „magyarpolitikája”? Rainer M. János szerint, amit tudunk, abból az következik, hogy nem. Fontosabb volt számára az NDK, Lengyelország és még Románia is, Magyarország csupán periférikus szereplője maradt a szovjet sakkjátszmának, ha pedig mégis létezett volna egy ilyen „magyarpolitika”, akkor a közelmúlt történelmi előzményei miatt (1944. augusztus 23. és október 15.) ez a kép inkább negatív lett volna. Ugyanakkor kevés információ birtokában vagyunk azzal kapcsolatban, hogy volt-e külön szovjet terv Magyarországot illetően: az egyik ilyen Ivan Majszkij külügyi népbiztos-helyettes dolgozata 1944 januárjából, a másik pedig Sztálinnak egyik megjegyzése 1944 Mikulásakor.

Ami a szovjet vezetőket, illetve pártfőtitkárokat illeti: minden jel szerint Sztálin nem sok jót gondolt a magyarokról. Hruscsov kedvesebb és színesebb egyéniség volt ebből a szempontból (már ha egyáltalán ilyen összefüggésben beszélhetünk erről), noha Magyarország 1956 miatt majdnem az állásába került. Brezsnyev ugyan nem szerette Kádárt, de ebből különösebb problémák nem adódtak, amolyan patrónus- kliens viszonyként működött az államközi kapcsolat, Gorbacsov pedig kedvelte a magyarokat: talán abban reménykedett, hogy bizonyos értelemben a magyarok jelenthetik a megoldást a zátonyra futott „szocializmus-projekt” modern eszközökkel, emberi arc kölcsönzésével való újratöltésére. Ugyanakkor a szocializmus évtizedeiben a legnagyobb szovjet befolyásnak a honvédelem és a külpolitika volt kitéve Magyarországon, a legkevésbé pedig a kultúra. Elmondható még, hogy a Szovjetuniótól eltérően a kommunista ideológia és a politika nem tudott teljesen azonosulni egymással, a magyarok zöme úgy tekintett a szocialista nyelvezetre, mint egy „muszáj-beszédre”, amelyet rituális alkalmakkor el kell viselni. Ugyanakkor a szovjet típusú rendszer több politikai és kulturális sokk érte 1944-45-től kezdve: az 50-es évek és 1956 után következett a tabusítás és a megszokás, majd a kelet-közép-európai rendszerváltozások után a felejtésre való hajlam.

Hogyan tovább?

Rainer M. János hangsúlyozta: ha tíz évvel ezelőtt tartott volna előadást, akkor az értekezését úgy zárta volna, hogy Oroszország már nem számít olyan jelentős tényezőnek a világpolitikában, mint korábban. Most azonban azt kell látnunk, hogy Oroszország ismét szuperhatalom, és újból ellenséges arcát mutatja, hiszen Putyin néhány éve azt mondta, hogy a 20. század legnagyobb tragédiája a történelemben a Szovjetunió felbomlása volt, és ezzel tulajdonképpen bejelentette igényét az egykori szovjet területek visszaszerzésére, illetve a korábbi befolyás újraélesztésére. A történet különös „akusztikája” tehát: egyáltalán nem biztos az, hogy egy lezárt fejezetről szólt az előadást, érdemes és tanulságos lehet elgondolkozni azon, hogy még mit tartogat nekünk a tárgyalt téma szempontjából a jövő...

Ciucur Losonczi Antonius