A sörhab fehérségében megmutatkozó hrabali világ

Január 16-án este hét órától mutatták be a nagyváradi Árkádia bábszínházban a Bohumil Hrabal műveit alapul vevő A hetedik lépcsőfok című előadást Balogh Attila rendezésében.

Nem mondhatom, hogy Hrabalra vonatkozó műveltségem megalapozott lett volna mielőtt ráléptem A hetedik lépcsőfokra, ezért nem is fogok a pénteken látott darab mentén rejtett összefüggésekre rávilágítani, beszédes párhuzamokat feltárni, inkább leírom az előadás keltette gondolataimat, aztán amint lehet, megiszok egy sört. Mert minek is komplikálni a dolgokat, ha egyszer Hrabal világa is olyan egyszerű, szép és tiszta, mint a sörhab fehérsége? Vagy mint a bábszínház színpada péntek este, ahol nem volt más, mint fehér paplanok és párnák, és a hátteret eltakaró fehér lepel, ami csak egyszer, az előadás vége felé lebbent fel, egy lepusztult, lehangoló szobabelsőt és a tata halálát láttatva. A színészek is fehérbe voltak öltözve, és egyetlen jelenetet leszámítva, amikor Gajai Ágnes és Pitz Melinda tarkabarka ennivalóságként jelentek meg a térben, nem is öltöttek magukra más színű ruhát. Ez az általános fehérség, a szereplők rövid nadrágja, a párnacsaták, az öröm gátlásoktól mentes, de nem gátlástalan feltárulkozása, a vágyaknak még ha olykor szégyenlős is, de mégiscsak kendőzetlen kifejezése, mind azt közvetítette, hogy a hrabali világban az emberek a súlyos, sorsfordító események ellenére is mindvégig megmaradnak gyereknek.

A hangulat

A gyermeki ártatlanság, naivitás nem pusztán egy jellemvonás a sok közül, hanem öntudatlanul, ösztönszerűen vállalt metafizikai alapállás, amitől még akkor sem térnek el a hrabali emberek, amikor baljós dolgok történnek, például amikor a diktátor terrorizálja a kis közösséget. Igaz, ez a diktátor sem más, mint egy aprócska, németül halandzsázó (és persze fehér) bábmaci, aki a jelenet végére lelkileg összeomlik, és Hunyadi Istvánnak kell őt pátyolgatnia. A hrabali hősök egyébiránt már világra jöttük pillanatában, anyatej gyanánt sört isznak, és az erotikára is a lehető leghamarabb rátérnek, mert az élet rövid, örömforrás viszont annál több van, úgyhogy fölösleges prüdériára, moralizálásra, pedagógiára pazarolni a drága időt. Úgyis az élet a legnagyobb tanítómester, szóval elmélkedés helyett éljünk a mának, habzsoljuk az élet örömeit, meg egyéb ilyen közhelyek, de Hrabal szellemisége azért annyira magával ragadó, mert ahogy ő beszél minderről, máris nem közhelyként, hanem a lehető legtermészetesebb módon és ellenérzések nélkül magunkévá tehető, vállalható életfilozófiaként hatnak ezek a gondolatok.

A színészek

A színészek, vagyis Ababi Csilla, Bödők Zsigmond (m.v.), Dobos Imre, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Keresztes Ágnes (m.v.), Kocsis Gyula, Pitz Melinda és Tóth Tünde mindvégig ezt az életfilozófiát és a gyermeki ártatlanságot közvetítik; nem a közönség igényeinek görcsös kielégítésén fáradoznak, hanem a játék öröméért vannak a színpadon: játszanak Hrabal jeleneteivel, játszanak a kellékekkel, játszanak egymással, játszanak a közönséggel, és alig kezdődik el az előadás, máris azt vesszük észre, hogy nekünk, közönségnek is jó részt venni, vagy egyszerűen csak figyelni ebben a játékban. És akik figyeltek, láttak is emlékezetes színészi produkciót. Például a Dobos Imréét, aki a Szigligeti Színtársulat egyik legnagyobb kincse, hiszen olyan hosszú ideje van már ezen a nehéz pályán, de még most is ugyanolyan nyitott az új dolgok, az új megoldások iránt, és még mindig ugyanannyi ereje, kreatív energiája és hajlandósága van az önfeledt színpadi játékra, mondhatni bohóckodásra, mintha csak tegnap kezdte volna a szakmát. A többiek is méltó társai voltak a vidámkodásban, de Keresztes Ágnes játékát már csak azért is külön ki kell emelni, mert az ő feladata irányítani a történéseket: egyszerre kell eljátszania a narrátort, a Székelyföldről származó színis növendéket, és a Hrabal művek gyakran visszatérő figuráját, vagyis a szinte együgyűen naiv, de tiszta lelkű, nyitott szívű embert, akinek mindenről eszébe jut egy történet, amit készségesen megoszt bárkivel, mert számára a másokkal folytatott beszélgetés ugyanolyan örömforrás, mint amilyen az evés, az ivás, a szerelem szokott lenni általában az embereknek. Keresztes Ágnes fiatalságához illő bájjal, ugyanakkor máris éretten, a színészi eszközöket magabiztosan kezelően játszik, és a közönséggel is érzékkel, tehetséggel tud kapcsolatot teremteni. Péntek esti alakítását látva könnyen megállapítható, hogy nem rajta múlik az, hogy befusson ezen a pályán. És ha társulatvezetők olvasták ezt a cikket, akkor rajtam se.

Pap István