Nem a Habsburgok miatt vagyunk kisebbségben

Nagyvárad- Kedd este az Ady Endre Középiskola dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia történelmi modulja. Ezúttal Kalmár János magyarországi történész, egyetemi docens tartott előadást a 18. századi betelepítésekről.

Az érdeklődőket szokás szerint Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte.

Felvezetőjében Kalmár János kandidátus, az egri Eszterházy Károly Főiskola egyetemi docense arra hívta fel a figyelmet: a múlt öröksége a 18. századi változásokat is befolyásolta. Ha demográfiai szempontból vizsgáljuk a korszakot, azt láthatjuk, hogy az általánosan elfogadott nézet szerint a 15. század végén, Mátyás király halála után a Magyar Királyság (MK) lakossága körülbelül 3,8 millió fő volt. Mivel akkoriban általános összeírás nem történt, ez az adat a monopolhelyzetben levő, jó adminisztrációs apparátussal rendelkező római katolikus egyház adóztatási célból készített adatfelvételére támaszkodik, melynek pontosságát azért több bizonytalansági tényező befolyásolja. Összehasonlítva: ez az akkori Európa összlakosságának 5,8 százalékát jelentette. Kétszáz évvel később, a török hódoltságot követően 4,2- 4,5 millióra volt tehető a MK lakossága, mely a kontinens populációjának 3,8 százalékát tette ki. Minimális növekedésről beszélhetünk csupán, hiszen míg a MK lakossága csak 30 százalékkal nőtt, Európában ez a bővülés átlagosan 60 százalékos volt. Ráadásul ez a szerény emelkedés is a bevándorlások nyomán állt elő, nem spontán népszaporulat következtében. Előbbi már Mohács előtt elkezdődött, amikor balkáni elemek, főleg rácok érkeztek az általuk biztonságosnak ítélt MK területére. Ez a folyamat később újabb lendületet vett, csak az indok volt más: először a törökök elől, majd a törökök nyomában jöttek szálláscsinálóként iparosok és állattenyésztők, akik fokozatosan átvették a magyar parasztság helyét, és délen lokálisan abszolút túlsúlyba kerültek, mely helyzet a településneveken is kimutatható. Az átrendeződés nem csupán etnikai volt, hanem mezőgazdasági átszíneződést, civilizációs szintkülönbséget is eredményezett. A jövevények ugyanis az archaikusabb állattenyésztő kultúrát hozták magukkal, a földműveléssel foglalkozó magyar parasztoknak pedig nem volt más választásuk: „vagy megszokták, vagy megszöktek” Észak-Nyugatra, illetve a Dunántúlra. Ahogy aztán megszilárdultak a meghódított alföldi területek, úgy megváltozott a településszerkezet is. Felbomlott a hagyományos faluhálózat, és helyet kényszerült adni a mezővárosoknak, melyek tulajdonképpen gazdátlanul maradt nagy falvak voltak, ezek minden előnyeivel és hátrányaival együtt. Ugyanakkor kialakult a szarvasmarhatartás szokása, melynek másfél évszázadig jó konjunktúrája volt- magyarázta a történész. Hozzátette: ahová elmenekült a magyar népesség, ott viszont ellentétes tendencia zajlott, vagyis sűrűbb lett a településhálózat, a földparcellák összezsugorodtak, és nőttek a földesúri igények, mely különbségeknek a 18. században messzemenő következményei lesznek. Az erdélyi területeket ezek a változások aránylag kevésbé érintették, mert a belső politikai helyzet viszonylag stabil volt. Béke volt, ezért a meglevő etnikai arányok nem változtak meg gyökeresen, bár némi mobilitás azért itt is érzékelhető volt. A leginkább jellemző, hogy transzhumán életmódot folytató románok jöttek a Kárpátok felől Közép-Erdély irányába, és hosszabb távon állandó településeket hoztak létre.

Új helyzet

Ilyen előzmények után lépünk be tehát a 18. századba, amikor a MK radikálisan megváltozott: a Bánságot kivéve kiűzték a törököket, lezárult az utolsó rendi mozgalom, és elkezdődött a Habsburg-monarchiába való integráció korszaka. Egy addig soha sem látott lehetőség villant meg tartós béke beköszöntére, egy-két helyi összetűzést leszámítva, és ez a népességgyarapodásnak is kedvezett. A 18. század végén, II. József idején végrehajtott modernek tekinthető statisztikai adat szerint Horvátországot és Erdélyt leszámítva Magyarország lélekszáma már 10,2 millió volt. Ez a 130 százalékos óriási növekedés „még a nyusziknak is a becsületére válna”, azonban nem volt csupán spontán. A járványokat és kivándorlásokat ugyanis messzemenően kompenzálták az újult erővel felbukkanó bevándorlások, a természetes szaporulat pedig csak 6-14 ezrelékes volt. Szegénység létezett ugyan, de tartós éhínség nem, és ez vákuumként szívta magába a peremvidékről a népességet a középső területekre. Az érkező munkaerőknek felajánlott kiváltságokat ugyan az 1720-as évek elején a rendek nyomására a kormányzat már tiltotta, de a jelenség megállíthatatlannak bizonyult. A népességnövekedéshez emellett nagy mértékben hozzájárult az önkéntes imigráció is: rácok, oláhok, görögök, örmények, zsidók, cigányok és ruténok özönlöttek be az országba. 1733 körül például, amikor Erdélyben az összlakosság száma mintegy 900 ezer volt, a románok már 550 ezren voltak. Gyenge, de mégis román többség kezdett tehát kialakulni, ha nem is homogén eloszlásban.

Elmondható ugyanakkor, hogy a spontán bevándorlásokkal, és természetes népszaporulattal párhuzamosan zajlottak szervezett betelepítések is, magán földesúri és állami kezdeményezésekre, melyek nem voltak új keletűek, az eredeteik a 17. század végére nyúlnak vissza. A szakember szerint azonban téves német vagy osztrák gyarmatosításnak nevezni ezt a folyamatot, ugyanis szerinte nem volt szó magyarellenességről, sokkal inkább gazdasági racionalitással, illetve munkamegosztási szándékkal indokolható. Úgy fogalmazott: a 18. század végére a Kárpát-medencében a magyarság összlétszámát tekintve már kisebbségbe került az itt élő többi nép összlétszámához viszonyítva, és ezt nem lehet a Habsburgok számlájára írni.

Ciucur Losonczi Antonius