Százak kísérték utolsó útján Izoldát

Mi, keresztények tudjuk, hogy nem csak az élet után van halál, de a halál után is élet - kereste a vigasztalódáshoz a kapaszkodót Rákosi Jenő esperes a székelyhídi Baczoni Izolda temetésén.

Szerdán kora este már jóval a temetés kezdete előtt Székelyhíd minden szegletéből gyászruhás idősek és fiatalok sorjáztak a temető irányába, hogy részt vegyenek a bűncselekmény áldozatává vált Baczoni Izolda temetésén. A város középületei egy részén fekete zászlót lengetett a szél, s mintha a természet is együtt érzett volna, az addig tűző nap elé is jótékony árnyat adó felhők kúsztak... A sírkert környékén biztonsági emberek ügyelték a forgalmat és a rendet, diszkrét távolságban egy rendőrautó is állt, továbbá mentőkocsi is készenlétben várakozott (tudomásunk szerint közbelépésükre sem volt szükség). A család kérésére mindenkit megkértek: fotók, mozgó képek ne készüljenek - ennek eleget téve mi sem közlünk felvételt a szertartásról. A mintegy 400-450 megjelent előtt Rákosi Jenő lelkészre hárult a nem könnyű feladat: búcsúztassa családjától, ismerőseitől a 23 évesen elhunyt lányt.

Fájdalmas kiáltás

Az érmelléki esperes azzal kezdte, hogy a temetés előtti nap is, illetve a temetés napja is gyásznappá volt nyilvánítva a városban, azonban a hivatalos formán túl még sokáig sokak szívéből fog szállni a fájdalmas kiállítás. A csapást elszenvedett család az elmúlt vasárnap is templomba készülődött, szokásukhoz híven, ám az ördögi munkálkodás keresztülhúzta terveiket. A lelkész Máté, illetve Pál apostolok írásaiban keresett vigasztalást, kifejtve: a vigasztalanság állapotából kilépve hinnünk kell, hogy Izolda ha nem is köztünk, de teremtője oldalán tovább él. A temetés kezdete után éppen fél órával szólalt meg a ravatalozó lélekharangja, hogy a gyászolók mellett annak hangja is utolsó útjára kísérje az elhunytat. A szertartás lezárultát követően szinte percekig nem kezdett fogyatkozni a tömeg a koszorúkkal elhalmozott sírhalom környékén: mintha senki nem hitte volna el, hogy ez megtörtén. Aztán mégiscsak lépni kellett, és talán a nap is erre várt, hogy újra előbukkanjon - de mintha már nem ugyanúgy ragyogott volna a székelyhídi temető felett...

Rencz Csaba