„A városvédő munka kikerült a fókuszból”

Nagyvárad- Nemrég az RMDSZ Bihar megyei szervezete, s a Várad folyóirat II. alkalommal szervezte meg a Holnaposok Irodalmi Fesztivált. Első ízben kiosztották a Rimanóczy-díjat, melyet Ráday Mihály vehetett át. A neves és közismert városvédő exkluzív interjút adott az Erdély Online-nak.

- Egy olyan rendezvényen beszélgetünk, ahol két kiváló építészről, ifj. és id. Rimanóczy Kálmánról esett szó, és talán az ő munkásságukat támogató Rimler Károly neve is elhangzott. Ön szerint napjainkban léteznek, tevékenykednek hozzájuk hasonló szakemberek, elöljárók?

- Tulajdonképpen az az igazság, hogy a magyarországi helyzetről tudnék bővebben nyilatkozni, hogy itt hogyan zajlanak a dolgok, azt én nem tudom. Azt hiszem, manapság inkább azt tapasztalom, hogy a helyi kiskirályok döntenek, nem feltétlenül aszerint, hogy mi a városnak az érdeke, vagy építészetileg mi az értékes, hanem nagyon sokszor vagy üzleti szempontból érintettek, vagy haverokkal dolgoztatnak. Hogy ez száz évvel ezelőtt hogy történt, azt nem tudom, lehet, hogy akkor is így volt, de valamilyen furcsa szerencse folytán jó és marandó dolgok jöttek létre. A korábbi városfejlesztésnél nagyon fontos volt, Budapest esetében mindenképpen, hogy létezett a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, illetve egyáltalán egy olyan szervezet, mely összehangolta a tevékenységeket, és eredményeket tudott felmutatni. Nem működött volna akkor sem, hogy enélkül csak úgy kialakuljanak terek, komplett utcák, mint például a Nagykörút vagy az Andrássy út, illetve projektek, városelgondolási elképzelések szülessenek. Hozzáértő emberek, szervezetbe tömörülten oldották meg a feladatokat, míg napjainkban bizony nagyon sokszor hasra ütve, vagy Budapesten például kerületekre lebontva teszik ezt meg. Nálunk két, egymás mellett fekvő kerületben más a világ, ugyanannak az utcának a páros és páratlan oldalán mások a jogszabályok. Mások irányítanak, ezért úgy érzem, az átgondolt, egységes fejlesztésre kevés a lehetőség.

Civil szervezetek

- Milyen helyzetben vannak a Magyarországon működő városvédő, illetve műemlékekkel foglalkozó civil szervezetek, gondolok itt elsősorban a Nemzeti Panteon Alapítványra és a Budapesti Városvédő Egyesületre?

- A Nemzeti Panteon Alapítvány haldokló helyzetben van, mert az alapítványt Antall József miniszterelnöksége alatt találtam ki, ő javasolta azt, hogy legyen egy kormánypárti meg egy ellenzéki társelnöke ennek a szervezetnek, mert akkor valaki mindig támogatja majd, hogy a költségvetésből kapjon pénzt és meg tudja valósítani az elképzeléseit. A Kossuth-mauzóleum helyreállításával s Vitkovics Mihály sírjával indultunk, a Házsongárdi temetőben is támogattunk ezt-azt. Aztán az első Orbán-kormány idején megszűnt ennek a költségvetési támogatása, létrehoztak egy kormányszervet, amely most már intézetté alakult. A Nemzeti Panteon Alapítvány ezért ma csupán a megmaradt pénz kamatait tudja kisebb ügyekre fordítani, például legutóbb Róth Miksa nagy üvegművésznek a sírját hozattuk helyre Törökbálinton. Mostanában csak kisebb feladatokat tudunk vállalni. A városvédő egyesületek sorsa nem jobb, mint más civil szervezeteké, napjainkban pedig a civil szervezetek támogatottsága igen gyenge Magyarországon, szinte megszűnt. A városvédő munka, a helytörténész munka, a dolgok helyreállításával foglalkozó tevékenység valahogy kikerült a fókuszból. A rendszerváltás után fontosnak tartották a régi dolgokat helyreállítani, ma már kevésbé. Inkább az újakat finanszírozó befektetőknek, önmagukat ingatlanfejlesztőknek nevezőknek a szava és a pénztárcája a fontosabb. Ennek ellenére én úgy gondolom, hogy a civil szervezeteknek mindent el kell követniük annak érdekében, hogy megpróbálják elérni azt, hogy ami már egyszer elkészült és megvan, újulhasson meg, maradjon meg, és lehetőleg mindaz, ami új születik, olyan legyen, hogy vállalható legyen akár száz év múlva is.

- Tavaly novemberben közölt a 168 Óra című hetilapban Temetősirató címmel egy cikket a Kerepesi temetőben található sírok újraértékesítéséről. Történt azóta valamilyen változás az ügyben?

- Ott el sikerült érni azt, hogy maga a Főpolgármesteri Hivatal is észrevette ezt a hibát. Leállították a tömeges kihantolásokat, amit tulajdonképpen egy még korábbi kihantolási járvány előzött meg, mert 1956-1957-ben kezdték el a Kerepesi temetőt beszántani annak érdekében, hogy csak a híresebb emberek sírjait megtartó park legyen. Sajnos az igény ma is megvan, akinek több pénze volt, szívesen temetkezik Jókai Mór vagy Arany János közelébe. Nagyon nehéz ezt karbantartani, de Budapesten jelentős változás az is, hogy például a Fővárosi Tervtanács megszüntetéséről ezen a héten döntött a Fővárosi Közgyűlés. Olyan jogi helyzet alakult ki Magyarországon, hogy ma már a polgármesterek ízlése a döntő, nyolc-tizenöt napon belül kell véleményt nyilvánítaniuk- a vélemény szó szerint benne van a jogszabályban-, és például homlokzati átalakításokhoz egyáltalán nem kell engedélyt kérni, ha csak nem műemlékről van szó. Egyébként azzal riogattam egy erről szóló írásban a közvéleményt még tavaly decemberben, hogy úgy fogunk járni, mint Romániában, hiszen akár itt, Nagyváradon is láthatjuk, hogy ahány lakótelepi tömbház, annyiféle erkély és ablak. Különféleképpen építik be, alakítják át ezeket, attól függően, hogy kinek éppen mihez van kedve, vagy pénze. Tehát a városképnek az értékei úgy tűnik, hogy most kevesebb védelmet, kevesebb odafigyelést kapnak, mint amelyet megérdemelnek, vagy mint amit korábban megkaptak.

Szecessziós múzeum

- Rendszeresen visszatér Váradra. Ahogy telnek-múlnak az évek, hogy látja: pozitív vagy inkább negatív fejlemények vannak a műemlékvédelem területén?

- Természetesen is-is, mint ahogy ön is tudja, hiszen az a ház, melyre ma a két Rimanóczyra emlékeztető táblát elhelyezték, szép állapotban van, miközben azért azt észlelhetjük ha végigmegyünk a Fő utcán, hogy a Stern-ház, az Apolló-palota vagy a sétálóutca közepén levő szálloda irtózatos állapotban vannak. Ha nem kapnak vagy központi támogatást, vagy valamilyen vállalkozói kedvezményeket a helyreállításra, hogy valakinek megérje a renoválás, akkor nem tudom mi fog történni ezekkel. Egy érdekes hír viszont, amit most hallottam, hogy a szecessziós Darvas-La Roche ház, ami a Rimanóczy (Iosif Vulcan) utcában található, jobboldalt, a szecesszió múzeumává lesz átalakítva. Tehát ezek szerint a Nagyvárad építészetére oly jellemző stílus egy külön múzeumot kap, ami szerintem egy nagyon jó dolog.

- Lesz-e még valaha Unokáink sem fogják látni... műsor?

- Nem tudok erre válaszolni. Én optimista szoktam lenni, nem véletlenül csináltam rengeteg kudarc ellenére is harmincegy éven át az említett műsort. Mindig bíztam abban, hogy valami pozitív dolog fog történni, most viszont erre nem nagyon látok reményt. Egyrészt megváltozott a televíziózás mint olyan, az emberek az internet felé tolódnak. Újságcikkeket írok, színes folyóiratokba írok, az Interpress Magazinba például, ahol minden hónapban van hat kolumna. A nagyváradi Royal kávéházról is beszámoltam például több oldalon keresztül. Másfelől a kereskedelmi televíziók olyan műsorokat mutatnak be, melyek pénzt vonzanak, és alig kerülnek valamibe. Átvett műsorokkal dolgoznak, vagy olyanokkal, melyekre a szponzor megadja a szükséges fedezetet. Az én műsorom esetében erre kevés a valószínűség, mert ha valaki olyan műsort csinál, hogy ketten beszélgetnek egy stúdióban, az nyilván semmibe se kerül, viszont ha én csinálok egy műsort, akkor el kell menni Sopronba és Nagyváradra, és Debrecenbe is, mert be kell számolni arról, hogy mi változott, mi maradt meg, vagy mi az, ami rossz példa. Ehhez autó kell, ehhez kamera kell, ehhez vágókapacitás kell. Egyelőre tehát nem látok kapást arra, hogy ezt valaki ambicionálná, miközben hát éppen az az érdekes, hogy amikor 2010-ben híre ment, hogy megszűnik ez a műsor, akkor éppen a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság által szervezett konferencián írtak egy tiltakozó beadványt az akkori vezetőknek, később pedig egy győri professzor föltett egy aláírásgyűjtő ívet az internetre, ahol percek alatt 17 ezer aláírás született. Ez ma is nyitott, megtekinthető, de hát ez sem segített semmit, pedig még Szőcs Gézának is kinyomtattam könyvmennyiségű aláírási íveket, hátha ő, mint az akkori kulturális ügyek felelőse, tesz valamit annak érdekében, hogy a műsort ismét sugározzák, de hát végül nem történt semmi...

Ciucur Losonczi Antonius