A legfontosabb az, amikor érzem, hogy a közönség figyel...

A nagyváradi Szigligeti Színház My Fair Lady című musicaljének címszerepében láthatja a közönség a Váradról elszármazott Vindis Andrea színésznőt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagját, akivel itteni vendégszerepléséről, és sok egyébről is beszélgettünk.

– A My Fair Lady a legutóbbi együttműködése a nagyváradi társulattal. Hogyan találtak egymásra ön és a váradi Szigligeti Színház?

– Korábban már volt alkalmam együtt dolgozni a váradi színházzal az Európa című alternatív színházi előadásban. Tavaly májusban történt a meghallgatás a My Fair Lady-hez, majd megszületett a szereposztás. Nagyon boldog vagyok, hogy lehetőséget kaptam egy ilyen jellegű feladat elvégzésére, már csak azért is, mert az ilyen nagyszabású musical-ek színrevitele elég ritka az itthoni színpadokon. Ez a műfaj rendkívüli felkészülést igényel. Minden elismerésem, ahogy a váradi társulat hozzáállt ehhez a feladathoz, nagyon komoly munkát végeztek zeneileg, mert négy szólamot megtanulni és énekelni, és közben a koreográfiát követni, nem utolsósorban pedig a figurákat megformálni, azt hiszem, hogy ennél komplexebb feladat nincs.

– Önt mennyire tette próbára a váradi My Fair Lady?

– Maximálisan, és mindenféle szempontból. Nem is kezdeném egyébbel, mint azzal, hogy címszerepet kell alakítanom. Elsősorban prózai színész vagyok, és azt is meg kell jeleníteni, hogy Eliza mivé fejlődik a darab során. Van egy jelenetsorozat, amikor tulajdonképpen nyílt színen kell lejátszani hónapok múlását, azt, hogy lassan megnyílik, és szépen, tiszta kiejtéssel megszólal. Emellett a darab zeneileg, mozgásilag és a koreográfia szempontjából is nagyon megdolgoztat. Nem egy klasszikus feldolgozás ez a My Fair Lady, már csak azért sem, mert nem a klasszikus, ismert magyar fordítással dolgozunk. Nem tudom, hogy a közönség hogyan éli ezt meg, mert lehet, hogy a jól ismert dalszövegekre számít, beül előzetes elvárásaival a nézőtérre, és szeretettel várja, hogy felcsendüljön a sláger. Eleinte nekem is idegenszerűen hatott például az, hogy nem azt énekelem, hogy »csudijó«, hanem azt, hogy »meseszép«, vagy nem azt énekelem, hogy »ma éjjel táncolnék«, hanem azt, hogy »a szívem táncot jár«. De ennyi hónap megfeszített munkája után azt mondhatom, hogy ez a szöveg most már teljesen a miénk lett. Az új fordítás jó, könnyen mondható, nagyon szeretem.

– Hogy érzi, hogyan fogadta önt és magát a darabot a váradi közönség?

– A legfontosabb az, amikor azt érzem, a közönség figyel, és azt, hogy együtt él az előadással, a történettel, a szereplővel. Nem teszek különbséget közönség és közönség között, mert minden munkámat nagyon szeretem, akár a My Fair Ladyról, akár az Óz a nagy varázslóról, vagy bármely kisebb-nagyobb feladatról van szó. Mindig arra törekszem, hogy érezzem, a figyelem kölcsönös a közönség és én köztem.

– A Kolozsvári Állami Magyar Színházban gyakran fellép zenés darabokban, vagy a váradi musical-fellépés nóvumnak számít a karrierjében?

– Nagyon szerencsés vagyok, hogy kipróbálhattam magam különböző jellegű zenés darabokban. Énekeltem klasszikus operát, hiszen Puccini Gianni Schicchi-jében klasszikus partitúrával dolgoztunk. Azon kívül van az Óz, a nagy varázsló mesemusicalünk, amit szintén nagyon szeretek. Ezek a legutóbbi zenés produkciók, de volt alkalmam párszor a Kolozsvári Magyar Operában is szerepelni többek között szilveszteri, és musical-összeállításokban.

– Milyennek találja az együttműködést az erdélyi magyar színházak között?

– Az egy óriási dolog, hogy átengednek egy másik színházba játszani, hiszen ez azzal is jár, hogy egyeztetni kell, ami nagyon komoly odafigyelést és szervezői munkát igényel mindkét színház részéről. Inkább ezen van a hangsúly, mintsem, hogy azt érezném, hogy versengés volna a színházak között. A versenyszellem talán a fesztiválokra jellemző, de én színészként nem azt az oldalát élem meg a fesztiváloknak, hanem azt, hogy látjuk egymást, tudunk egymásról, tanulunk egymás munkáiból.

– Hogyan fordult a színházi pálya felé?

– Nekem a váradi színház volt a gyerekszobám, hiszen az egykori Mogyorós oviba, az Adyba jártunk a testvéremmel. Édesanyám (Csiky Ibolya, színésznő – szerk. megj.) ovi után bevitt minket a színházba, mert még nem volt vége a próbának. A gyerekkori emlékeim odakötnek az öltözőkhöz, az ügyelőpulthoz, és a nézőtéren is azzal a vágyakozással ültem, hogy egy napon én is ott fent játszhatok. Tehát egy különleges pluszt ad nekem az, hogy ezen a színpadon lehetek. Lehet, hogy most nagyon kézenfekvőnek tűnik, hogy ilyen előzmények után színész lettem, de az biztos, hogy nem követtem volna ezt az utat, ha nem érezném bensőm legmélyéről, hogy ez az, amit mindig csinálni szeretnék. Azért sem olyan magától értetődő ez, mert ha így lenne, akkor az öcsém is színész lenne most, nem pedig ortopéd sebész.

– Vannak-e szerepálmai?

– Azt szokták ilyenkor mondani, hogy nem, nincsenek. De én úgy érzem, hogy Eliza Doolittle alakja és a My Fair Lady valamiért mindig különösen közel állt hozzám. Nagyon szeretem a musical műfaját, ugyanakkor különös érzésekkel gondolok, példaul, egy-egy csehovi vagy Moliére darabjaiban szereplő nőalakra is.

– Melyik eddig eljátszott szerepére a legbüszkébb, vagy melyik szerep a legkedvesebb az ön számára?

– Elsőként azt az előadást említeném, amelyben életemben először játszottam édesanyámmal egy színpadon, Kolozsváron, a Tiszta ház című darabban, ami egy különleges élmény volt mindenféle szempontból. Ugyan nem játszottunk sokszor az előadást, de mindenképpen ez az egyik meghatározó élményem. Az aktuális kedvencek közül többet is felsorolhatnék. Nagyon szeretem a Gianni Schicchit, mert az is nagyon komoly zenei felkészültséget igénylő produkció. Öt éve játsszuk ezt az előadást, melynek rendezője Silviu Purcarete, ami miatt külön szakmai élmény ez az előadás. Nagyon szeretem a meseelőadásokat, a gyerekek miatt, és mert a színész azokon a figurákon pontosan ugyanolyan keményen dolgozik. A My Fair Ladyt pedig mondanom se kell.

– Milyen darabokban láthatjuk a közeljövőben, akár Váradon, akár Kolozsváron? Vannak-e tervek további váradi szereplésekről?

– Kolozsváron műsoron van a Fizikusok, az említett Óz, a nagy varázsló, és van egy Örkény egypercesekből összeállított előadásunk is, ami felolvasószínházi produkciónak indult, de most már megtanultuk a szövegeket, és már nem felolvasás, hanem színpadi helyzetekre épített jelenetek, illetve filmbejátszások, így több, mint egy órás előadássá vált. Március elejétől kezdjük próbálni Móricz Zsigmondnak a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabját. Váradról pedig csak annyit, hogy nagyon szeretek itthon lenni.

– Érdeklődik aziránt, hogy filmben szerepeljen?

– Kisebb feladatokkal megkerestek már. Nagyon érdekel a film, mert nagyon kíváncsi vagyok arra, hogyan építi fel a színész a figuráját akkor, amikor a jeleneteken nem kronológiai sorrendben dolgozik. A színházban ugyanis elkezdjük a munkát az első jelenettel és végigrendelkezzük az utolsóig, de a filmben kronológiai ugrások is vannak. Kíváncsi vagyok, hogy tudnék helytállni ebben a műfajban, mert a színpadi előadásokban, főleg a nagyszínpadi előadások esetében felnagyobbított gesztusokkal, mimikával dolgozik a színesz, hogy maga a játék eljusson a közönséghez, míg a filmben ezt teljesen vissza kell fogni.

– Gondolt-e valaha arra, hogy külföldi színházakban is szerencsét próbáljon?

– Nem. Bizonyára nagyon nehezen jönnék bele abba mondjuk, hogy más nyelven, más országokban játsszak. Ezt szeretem csinálni, szeretek Kolozsváron lenni, és nagyon boldog vagyok, hogy ilyen különleges lehetőségem van, hogy haza is jöhetek játszani. És legfőképp itt van a családom, úgy érzem, nem tudnék tőlük távolabbra kerülni.

Pap István