Kényelmetlen Caragiale

A hazai közvélemény, de az irodalom is a román irodalomtörténet a legnagyobb drámaíróként és az egyik legfontosabb íróként tartja számon Ion Luca Caragialet (Haimanale1852- Berlin 1912).

Író, drámaíró, költő, elbeszélő, újságíró, publicista, aki kimerte mondani mindazon gondolatait, melyekkel a nagyközönség számára tudott olyant megfogalmazni, mellyel olvasóit maga mellé tudta vonni, ugyanakkor a gunyorosság fegyverével nevetségessé tenni. Teljesen érthető, a hatalom ezt nem tudta, és nem is akarta tudomásul venni. Számára kényelmetlen volt Ion Luca Caragiale minden megnyilvánulása.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház megtalálta azt a módot, ahogyan a napjainkban színpadon tükröt tartson nézőközönsége számára.

Jelenlegi életünk alapjaiban, nem sokban különbözik a Caragialei megfogalmazástól. Ennek is köszönhető, hogy az igazgató- rendező Tompa Gábor valamint Visky András művészeti igazgató, Seprődi Kiss Attila fordítását felhasználva, egy színpadi adaptációt készítettek.

A Kolozsvári Magyar Színház bemutatta Leonida Gem Session (Caragiale nyomán szabadesésben) címmel, Tompa Gábor és Visky András színpadi változatát.

A színészek: Leonida: Hatházi András, Efimiţa: Bogdán Zsolt. Safta, Rusz Péter: Bács Miklós. Dulceaţă: Viola Gábor. Rahat: Farkas Loránd. Borcan: Balla Szabolcs. Şerbet: Laczkó Vass Róbert. Revoluţia: Panek Kati. Díszlet és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu. Zeneszerző: Vasile Şirli. Koreográfus: Sinkó Ferenc. Ügyelő: Borsos Levente, Nagy Yvonne.

Tompa Gábor ismét fényesen bizonyítja, érti a színházat. Pontosan tisztában van azzal, amit el akar mondani, de úgy hogy a nézők is megértsék azt a hatalmas aggódást, ami nemcsak lesugárzik a színpadról, hanem a nézőkben is megvan. Az előadás következtében fokozottabban érezheti a világ, mely körülveszi őket, rengeteg, és érthetetlen torzulással van teli. Amíg együtt fújunk egy zenét, addig azok, akik a hangzásokat előállították, úgy játszanak érzéseinkkel, mint macska az egérrel.

Nem kell sokat gondolkodnunk azon, ami már bennünk megfogalmazódott, csak éppen nem tudtuk oly árnyaltan és hangsúlyozva elmondani, mint a színpadon a szereplők. Ebben érződött a színház katalizátori szerepe, melyet a kitűnőbbnél kitűnőbb alakítások, egymást kiegészítve hangsúlyoztak a nézőknek.

Bizonyítván Tompa Gábor szerint: „ Az ellenfelek egymás végső lejáratására és megsemmisítésére törekszenek, s a hatalom igézete úgy szédíti őket, mint hajdan azokat a császárokat, akik szó szerint vették, hogy az Istenek leszármazottai... Ha a közelmúlt eseményeinek s az abban szereplőknek teljes átvilágítása nem történik meg, akkor úgy tekinthetünk majd erre a „rendszerváltásra”, mint a Leonida nacssádbeli utcai ribillióra, ami csupán színjáték a hatalom előadásában annak bizonyítására, hogy soha nem lesz valódi forradalom.”

Csomafáy Ferenc