Széchenyi és Kossuth máig tartó vitája

Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében Csorba László, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója értekezett Széchenyiről, Kossuthról és Deákról az Ady líceum dísztermében.

A megjelenteket szokás szerint Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Bevezetőjében Csorba László történész arra hívta fel a figyelmet: Széchenyiről, Kossuthról és Deákról beszélni elég átfogó téma tárgyát képezi, ezért inkább arra összpontosít, hogy mi a történelemtudomány mai álláspontja a 19. századi magyar történelem ezen három kiemelkedő politikusának életművével kapcsolatban. Előadásával ezért egy nagyobb ívet ölelt át, a reformkortól a kiegyezésig. Meglátásában amit napjainkban tudunk vagy gondolunk róluk, csak kis mértékben tartalmazza mindazt, amit valóban tettek, a többi inkább olyan információk sokassága, ami az elmúlt évszázadban „rakodott rájuk”. Hajlamosak vagyunk ugyanis arra, hogy morális szempontból szemléljük a történéseket, és általában az érzelmek fontosabbak számunkra, mint a konkrét tények. Ha az egyiket elitéljük, akkor a másikat automatikusan felmagasztaljuk, és úgy véljük, hogy a nemzet számára csak egyetlen valódi út létezik. Ráadásul minderre az utókor is rátesz egy lapáttal, a saját álláspontját rávetíti a korabeli eseményekre. Széchenyiről például mindenkinek az ugrik be, hogy micsoda gyönyörű életút, ragyogó teljesítmény, nagyszerű pillanata az emberi sorsnak a magyar történelemben. Legyőzhetetlen személyiség, aki naplóinak köszönhetően olyan közel került hozzánk, mint senki más. Ismerjük lelkének minden rezdülését, és olyannyira szeretjük őt, hogy tettei visszamenőlegesen is elhomályosítanak minden korábbi teljesítményt. Viszont ha jobban belegondolunk, ez igazságtalanság Kossuth-tal szemben, aki életművével hozzájárult a jobbágyfelszabadításhoz, mely a 19. századi átalakulás legdöntőbb pillanata, és elengedhetetlen volt a modern magyar nemzet kialakulása szempontjából. Ehhez az is hozzájárul, hogy az évtizedek folyamán bizonyos szavaknak megváltozott az értelme, más pszihológiai üzenetet közvetítenek, mert „a nyelv lépten nyomon ezt műveli velünk”, és manapság el sem tudjuk képzelni, hogy milyen borzalmas körülmények közt éltek a jobbágyok, magyarázta az előadó. Megjegyezte: azért a korabeliek értékelték Kossuth teljesítményét is, ezt bizonyítják a róla szóló nóták, de ki hallott Széchenyi-népdalról? Ezzel együtt, bár nem kedvelték egymást, mégis egy táborban voltak 1848-ban, megfogadva Deák azon máig érvényes tanácsát, hogy „szeressétek jobban a hazát, mint amennyire utáljátok az ellenségeiteket”.

Dilemmák

A jobbágykérdés egyébként döntőnek bizonyult a 19. században. Széchenyi fel akarta szabadítani őket, de csak akkor, ha ebbe a földesúr is beleegyezik, mert úgy tartotta, hogy a tulajdon szent és sérthetetlen. Ebből a szempontból tehát Csorba László szerint Széchenyi nem volt demokrata, mivel nem értett egyet azzal, hogy mindenkit megillet az önmagáról való döntés joga, mert meglátásában nem mindenki rendelkezik az ehhez szükséges tudással és felkészültséggel, ezért ezt az elitre kellene bízni. Ezzel szemben Kossuth úgy gondolta, a világot kell úgy alakítani, hogy minél több helyes döntés legyen. Ez tulajdonképpen egy máig tartó vitát eredményezett. Az 1840-es években ezt a vitát a fiatalok nyerték, viszont 1848 után Kemény Zsigmondnak is betudhatóan elkezdődött Széchenyi mitizálása.

Az 1850-es évek dilemmáját aztán szintén Kossuth és Széchenyi fogalmazták meg 1848 tanulságai kapcsán. Felvetették azt, hogy Magyarország sorsa nem Magyarországon dől el, hiszen részei vagyunk a világnak, és ezért nem elég jót akarni, ezt be is kell illeszteni a nagyhatalmak érdekeibe. Szóba került még a különböző nemzetiségekkel való viszony, valamint az is, hogy mi legyen a reformokkal: elegendőek csupán a liberális változások, vagy el kell indulni az általános demokratizálódás útján. Két válaszcsoport alakult. Deák Ferenc abból indult ki, hogy a magyar kis nép és kultúra, melyet ledarál az őt körülvevő germán és szláv tömb, ha nem védi meg a Habsburg-birodalom védőernyője. Kossuth viszont úgy vélte, hogy jó lenne ez a védőernyő, de a Habsburgok nem elég erősek ehhez, és megakadályozzák a népek fejlődését. A hatalmi potenciál viszont a Habsburgok nélkül is megvan, ezért a Duna-gondolat jegyében meg kéne egyezni a nemzetiségekkel. Végül Deák elképzelése valósult meg, s amit alkotott, még ötven évig fennmaradt.

Civilizációs ugrás

Csorba László szerint a 19. században Közép-Európa elérkezett egy újabb szintű nagy civilizációs ugráshoz, ami a piacgazdaságban és a polgárosodásban nyilvánult meg. Ehhez szükség volt az eredeti tőkefelhalmozódásra, ami Nyugat-Európában a világkereskedelmi mozgásoknak köszönhetően megvalósult, Kelet-Közép-Európában viszont nem, ezért felmerült, hogy az elosztás során kinek az érdekei érvényesüljenek. Az egyik álláspont képviselői úgy vélték, ha saját magunk döntünk sorsunkról, akkor nem kell felárat fizessünk a polgárosodásunkért, a másik csoport pedig úgy gondolta, hogy inkább fizessük meg a felárat, de a tőkebehozatal biztosítva legyen. A történész meglátásában tévedés azt gondolni, hogy a kiegyésnek köszönhető a fejlődés, és ugyanakkor „leszorította” a nemzetiségeket, mely probléma az első világháború környékén „felrobbantott minket”.

Ciucur Losonczi Antonius