A kórházi ágyon mindenki megtanul imádkozni

Márciusban lett egy éves a nagyszalontai kórházmisszió. Sokan nem tudtak a misszió létezéséről sem, mások rossz szemmel nézték, nézik, de akikért van, a betegek elfogadják és örülnek Fábián Tibor lelkipásztor látogatásainak.

Az egy éves évforduló alkalmával lehetőségem nyílt csatlakozni Fábián Tibor egyik kórházmissziós útjához, így betekintést nyertem abba az áldozatos munkába, amelyet főállása mellett végez nagy türelemmel és hozzáértéssel. Útban Szalonta felé elmesélte a kórházmisszió ötletét és a kezdeti nehézségeket: „A kórházmissziói tevékenység elkezdésének lehetőségét 2011 januárjában Mikló Ferenc szalontai lelkész, bihari esperes vetette fel. A konkrét szolgálatot márciusban kezdtem el. A kórházi munka nem állt távol tőlem, hiszen teológus hallgatóként évekig végeztem kórházmissziót Miskolc és Nagyvárad egészségügyi intézményeiben. A váradi, szatmári és zilahi kórházlelkészek hasznos tanácsokkal láttak el a munka elkezdésekor, Karczagi Sándor Szalontán élő nyugalmazott lelkész pedig el is kísért első alkalmakkor, megmutatta a kórházat, a különböző osztályokat.” Kissé keserű szájízzel tette hozzá, hogy a kezdeti időszakot a kórházi vezetőség hozzáállása is megnehezítette. Ugyan megengedték a református egyház képviselőjének a jelenlétet, de leszögezték, hogy az ortodox kápolnát nem használhatják, illetve más termet sem bocsátanak rendelkezésére, ahol istentiszteletet tarthatna. Fábián Tibor a missziói tevékenység elején hetente kétszer, múlt év júliusától pedig egy alkalommal látogatja a kórház három osztályát (belgyógyászat, ezen belül kardiológia és neurológia; sebészet; bőrgyógyászat), és mivel istentiszteletet nem tarthat, kórteremről kórteremre, ágytól ágyig látogatja a betegeket. „A missziót csak látogatási időpontban végezhetem, de így lehetőségem nyílik a családtagokkal is találkozni, őket is megszólítani. A legtöbben nem templomba járó emberek, ilyen alkalmakkor viszont többnyire örülnek a lelkész jelenlétének.” – tette hozzá.

Kórtermek

Időközben megérkeztünk Szalontára. A kórház parkolójában a csomagtartóból előkerül egy nagyobb irattáska, amelyben brosúrák, igés kártyák és képeslapok, Biblia, egyházi sajtó, illetve keresztény irodalom rejtőzik. Ezeket a betegek és/vagy családtagjaik kapják meg. A negyedik emeletre tartunk, közben Fábián Tibor tovább mesél a kórházmisszióról: „A szolgálatom egyúttal evangelizációs szolgálat is, mivel a betegek bő kétharmada nem látogatja a gyülekezeti alkalmakat. Úgy vélem, hogy a kórházi ágy olyan hely, ahol megnyílnak és megtörnek a bezárkózott és megkeményedett szívek a Jó hír előtt, amit az Áldott Orvos nyújt az emberi lelkek számára. Nem mindig van lehetőség mélyebb lelki beszélgetésekre, van úgy, hogy csak állapotáról kérdezem a beteget, de volt már példa egy órás lelki gondozói beszélgetésre is.” Megérkeztünk az első kórterem elé, innentől vette kezdetét a kimondott kórházmisszió. Beléptünk. A kórteremben a gyógyszerek, a betegség és a fájdalom szaga terjed. Nem vagyok megszokva ezzel, kicsit hátra hőkölök. A kórházlelkész arcán semmi viszolygást nem fedezek fel, elkezdi munkáját, keresi a magyar református betegeket. Sokszor a magyar nővérek is segítik munkáját, megmutatják hol fekszik református beteg. Kórteremről kórteremre, ágytól ágyig, lélektől lélekig haladunk. Minden betegnél elidőzünk, az idősebbek mesélnek, és még azok is jobb kedvre derülnek, akiket a fájdalom gyötör. Gazdára találnak az újságok, a könyvek és két Biblia is. A végtelen türelmet, szolgálatkészséget és empátiát igénylő munka fontosságát viszont egy olyan beteg ágyánál értettem meg, aki beszélni már alig tudott, de szeméből sugárzott a hála afelé, aki ágyánál igét olvasott és együtt imádkozott vele.

Visszaút

A látogatás alkalmával két osztályt és körülbelül 8-10 beteget látogattunk meg. Megtapasztalhattam azt is, amire Fábián Tibor már korábban felhívta a figyelmemet: „A kórtermekben román és magyar betegek is vannak. A beszélgetések alkalmával sokan a szomszédos ágyakon nem tartják tiszteletben a betegtárs vallását. Sürgősen telefonálnia vagy rádiót hallgatnia kell, esetleg egyéb hangos tevékenységbe kezd.” A pár órás látogatás véget ért, Váradra érve elköszöntem a kórházlelkésztől, útban hazafelé pedig elgondolkodtam az átélteken. A Talentumok példázata (Mt 25, 14-30) jutott eszembe. Vajon jól bánunk-e a ránk bízott talentumokkal? Vajon nem kellene többen előássuk sajátjainkat?

Nagy Noémi