„Szatmárnémetiben születtem, a dédapám is itt élt”

Muhi Sándor szatmárnémeti képzőművész–rajztanárt életéről, világszemléletéről, munkásságáról és a rajztanítás távlatairól kérdeztük. Tizenötödik állandó kiállítása áprilisban nyílik meg az újfőtéri Galériában.

— „Kérdés, hogy az egyre erőtejesebben vizuálissá váló világunkban mennyire értékelődhet fel a képzőművészeti nevelés szerepe, milyen gazdasági előnyökhöz juthat egy olyan ország, amelyben a látás kultúrájának kialakítása nem a tanügy mostohagyereke, amelyben az illetékesek megteremtik a kívánt tárgyi és személyi feltételeket ahhoz, hogy ez a tevékenység is a megfelelő keretek között és színvonalon működjön.” — írja a Néhány gondolat a rajztanítás jelenéről és jövőjéről című tanulmányában. Ma, Szatmár megyében mennyire rugalmas ez a keret, adottak–e a feltételek, hogy ez a tevékenység színvonalasan működjön? Hol vannak problémák és melyek azok?

— Gyakorló tanárként sok kollégával együtt úgy gondolom, hogy a minőségi tanításhoz pénz és energia kell. Térségünkben — mint az köztudott — a pénz hiányzik. Lehet-e elvárni rossz körülmények között dolgozó, alulfizetett, a gondjaikkal magukra maradt pedagógusoktól, hogy puszta lelkesedésből időt, energiát fektessenek a jövőbe? Elvárni természetesen rengeteg mindent lehet, ezt annak idején a sokoldalúan fejlett szocialista köztársaság megálmodói, és a főállású álmodozók kiszolgálói is így gondolták.

Fogalmam sincs arról, hogy mit tehet egy ilyen helyzetben a pedagógusok többsége, de a saját tantárgyam kapcsán gyakran tapasztaltam, hogy még a legeldugottabb falvakban, a legszerényebb körülmények között is lehet jól, hatékonyan, korszerűen dolgozni. Az is feltűnt akarva-akaratlanul, hogy ennek a lelkesedésnek a forrását nem a vezetőink által megfogalmazott, gyakran a valóságtól elszakadt, steril okoskodások, irányelvek háza táján kell keresni.

— A negatívumok mellett, van nagyon sok jó példa is.

— A dolog mégis működik, mégpedig úgy, hogy a tanítványait önzetlenül szerető pedagógus (van ilyen) magánszorgalomból, szakmai elkötelezettségből időt, energiát áldoz arra, hogy az iskolai robotot játékkal, rajzzal, kézműves foglalkozásokkal vonzó, szórakoztató, hasznos, az egész osztályközösséget, gyakran még a szülőket is mozgósító tevékenységgé formálja. Talán itt van az egyetlen biztos pont, amely az adott körülmények között némi optimizmusra ad okot. A lelkesedés azonban csak rövidtávon hatékony, ösztönzés, támogatás nélkül ezzel bűn visszaélni, mert torzulásokhoz vezethet az egész rendszerben.

Felgyorsult világ

— „Sokan gondolják rólam, hogy túlságosan sokrétű tevékenységeimmel felaprózom a tehetségemet és így egyetlen területen sem sikerül igazán jelentős életművet létrehoznom. Meggyőződésem szerint az egységes, hosszú távon is érvényes életművek kora ebben a felgyorsult és egyre gyorsuló világban lejárt. Amúgy szó sincs sokrétűségről, csak egyetlen dologgal foglalkozom: a képzőművészettel. Ezt tanultam, ezt művelem, ezt tanítom, erről írok.” Egy olyan korszakban, amikor a művészet kezd elértéktelenedni, giccsessé, színvonaltalanná válni, milyen lehetőségei vannak egy művésznek, milyen elismerésekre számíthat?

— Úgy gondolom, hogy nem a művészet értéktelenedik el, válik giccsessé, színvonaltalanná, hanem a válogatatlan, gyakran igénytelen tárlatok keltik napjainkban ezt a látszatot. Ezek próbálják elhitetni velünk, hogy a képzőművészet a dolgok, környezetünk ilyen-olyan szintű megjelenítése, ábrázolása, holott valójában önkifejezési lehetőség. Ha nem így volna, akkor a több ezer kiváló, jó manuális készségű tanítványom közül — akikkel az utóbbi négy és fél évtizedben foglalkoztam — ma legalább 500-600 képzőművész alkotna Szatmáron, és városunkat az egyik legnagyobb művészeti központként ismernék az egész térségben, ami természetesen utópia. A művészetet amúgy nem kell félteni, köszöni szépen az érdeklődést, már évezredek óta jól van, aki nem hiszi, látogasson el a Louvre-ba, vagy a British Múzeumba. Milyen lehetőségeink vannak napjainkban? Ami engem illet, áprilisban rendezek egy egyéni tárlatot az újközponti Galériában, ez már a sorban hozzávetőlegesen a 15. lesz. Mindig úgy gondoltam, hogy ezen a területen elsősorban nem tagadni, hanem állítani kell. A fizetség, elismerés maga az alkotás, a felfedezés öröme, erre mindig számíthatunk. Számomra ez elegendő, ennek köszönhetően sikerült a pályán maradnom, a többi csak hab a tortán.

Sajátos pálya

— „A pályámat nem alakítottam, nem tettem és teszek semmit azért, hogy egységes, példaértékű, folyamatos fejlődést igazoló, maradandó anyagokból létrehozott, az aktuális divathullámok, vagy a helyi hagyományok szellemében fogant, „örök érvényű”, könnyedén bemutatható és elemezhető alkotások maradjanak utánam. Őszintén csodálom azoknak a kitartását, optimizmusát, akik manapság a mi kis kelet–európai térségünkben hasonló álmokat dédelgetnek.” A jelenkori képzőművészetben nagyon sokan tartják magukat „művésznek”, holott műveik nem erről tanúskodnak, mégis felszínen tudják magukat tartani azzal, hogy rendszeresen részt vesznek kiállításokon. Lehet ezeket „új hullámú alkotóknak” nevezni, vagy előbb–utóbb lemorzsolódnak, a feledésbe merülnek?

— Természetes bárkit, bárminek lehet nevezni, rövidtávon látszatok is könnyen kelthetőek, őrizhetőek különböző területeken. Felgyorsult, olykor kapkodó világunkban ez már-már napi jelenség. A postás, a szomszéd, az újságárus biztosan értékeli majd az igyekezetet, a szakmát általában már nehezebb átejteni. Ritkán járok megnyitókra, de kicsit később általában nyugodt körülmények között megnézem a kiállításokat, fotózok, hiszen alapelv, hogy látatlanba semmiről sem szabad véleményt mondani. Tapasztalataim szerint arra mindig van több-kevesebb esély, hogy bármikor, bármilyen mozgolódásból, mozgalomból értékek szülessenek. Örömömre szolgálna, ha idővel ezt tapasztalnám, ennek részese lehetnék, írhatnék róla, hiszen minden eredmény ezen a területen közös gyarapodásunkat szolgálná.

Állandó munka

— „A feladatot, témát mindig az kor, illetve az aktuális körülmények határozzák meg.” Most min dolgozik?

— Nemrég fejeztem be a Kortárs közhelyek című sorozatomat, ez 34 hármas képből áll és napjaink ellentmondásairól szól. Nem üzenhetek mást a képeimmel se, csak azt, amit naponta átélek. Ezek formavilága valószínűleg sokak számára majd szokatlannak tűnik, de én már a hatvanas, hetvenes években is készítettem munkákat, amelyeken írást, számokat, kollázs technikát használtam. A fentiekkel párhuzamosan tanítom a BBTE kihelyezett tagozatán a rajztanítás és a kézművesség módszertanát, ilyen témájú államvizsga és fokozati dolgozatokat irányítok. Művészeti közírással is foglalkozom (tanult szakmám), jelenleg rendszeres munkatársa vagyok a Szamos című kulturális lapnak, a Magiszternek (ez egy csíkszeredai módszertani folyóirat) és a Cimborának (Sepsiszentgyörgyön jelenik meg), de időnként számos más hazai és külföldi lapban, folyóiratban is közlök esszéket, módszertani, helytörténeti, kritikai írásokat, hiszen mint említettem: ezt tanultam, ezt művelem, ezt tanítom, erről írok.

Közügy

— Az ön családjában több rajztanár és képzőművész volt, amennyire lehet, igyekszik ápolni az ő hagyatékaikat. Egyik nagybátyjának — Muhi Istvánnak — grafikáit közölte, a másik nagybátyjának — Mohy Sándornak — emléktáblát állíttat. Ez a család iránti elkötelezettség, vagy a szatmári képzőművészet népszerűsítése?

— A családomat szeretem, de itt most egészen másról van szó. Aki kicsit is nyomon követte a pályámat, az sejtheti, hogy évtizedek óta előre kialakított terv alapján szándékom a szatmári képzőművészeti értékek átfogó, teljes bemutatása. Ezt eddig még senki nem tette meg. Nagyon sokrétű feladat, része többek között az egyházművészet, amelyről több albumot (2000, 2003) és egy nagyobb cikksorozatot publikáltam. 2005-ben megjelentettem a Képzőművészeti élet Szatmáron című kismonográfiámat, rá 2-3 évre, 2008-ban mutattuk be az Építészet Szatmáron című munkámat, illetve 2010-ben a Szatmári szobrok, emléktáblák kötetemet. Jelenleg az Ornamentika Szatmáron című összeállításomat közlöm folytatásokban a Szamosban, de ezzel párhuzamosan néhány műkritikai írást is készítettem szatmári tárlatokról, személyiségekről, közülük azokat sem hagyhattam ki, akik történetesen a rokonaim. A felvázolt tevékenységnek egy epizódja az is, hogy kis példányszámban sokszorosítottam Muhi István rajzos fogságnaplóját, amely megítélésem szerint egyedülálló alkotás a szovjet lágerek életéről a második világháború idején. Szakmai tevékenysége a szatmári művészeti nevelés, képzőművészeti élet szerves része, és ez már közügy. Mohy Sándor (eredetileg Muhi Sándor) festőművész, egyetemi tanár, prorektor, Kolozsvár díszpolgára Szatmáron nőtt fel, itt tanított évekig a református gimnáziumban, egyike a legjelentősebb szatmári képzőművészeknek, az erdélyi művészeti élet meghatározó személyisége volt. Az emléktáblát természetesen nem én, hanem a Szent István Kör állíttatja annak a háznak (P-ţa Eroii Revoluţiei) a falára, amely egykor a család tulajdona volt, és amelyre Mohy a harmincas években műtermet építtetett. Ezzel párhuzamosan a festőművész születésének 110 éves évfordulójára a Művészeti Múzeum rendezésében jubileumi tárlat is lesz. Ennek megnyitóját március 23-án, az alkotó születésnapján tartjuk.

Szatmáriság

— Sokan az írásai, könyvei alapján úgy gondolják, hogy Szatmárnémeti rajongója. Igaz ez?

— Nem. Rajongásról szó sincs, a szüleinket se azért szeretjük, mert szépek és gazdagok. Szatmárnémetiben születtem, a dédapám is itt élt, ezért természetes magatartásmód a számomra, hogy minden érdekel, ami a várossal kapcsolatos. Ha Óváriban, Kolozsváron vagy Désen laknék, ugyanezt tenném. Ezért készítettem a Szatmári arcképek sorozatom, amely füzet formában is megjelent (1994), és így látott napvilágot a Régi Szatmárnémeti kiadvány (1995), amelyben a Janitzky–gyűjtemény fotói és képeslapjai alapján ismertetem az egykori várost. Írtam városismertetőt is, amelynek két kiadása volt helyben (2001, 2003) és egy kétnyelvű, rövidített változata is megjelent Nyíregyházán (2004), de szerkesztettem Debreczeni Évával jubileumi eseménynaptárt (1989-1999), és még sorolhatnám. A városismertetőt például a szükség hozta létre, a turisztikai technikum tanáraként kellett valamit a tanítványaim kezébe adjak, amiből felkészülhettek a vizsgákra. Úgy gondolom, hogy sokan azért tartják laposnak, kispolgárinak, unalmasnak Szatmárt, mert nem ismerik igazán az értékeit. Rajtam kívül még sokan szolgáltatnak városunkban példát arra, hogy másképp is lehet élni itt, vagy bárhol máshol.