Hétköznapi dolgaink

Zorán egyszercsak az volt, aki most is. Jelenség? Műfaj? Vagy mindkettőnél több?

Minden kor előadóművészetének vannak meghatározó egyéniségei, akik milliók érzelmeit, vágyait, igazságait képesek kimondani úgy, hogy mindenki azt érezze: érette, helyette szóltak, csak szebben, igazabban, mint ő tudta volna. Sztevanovity Zorán neve az egész Kárpát–medencében fogalommá vált jó harminc éve és az is maradt mindmáig. De hogyan is történt ez, egyáltalán: hogyan lett az, aki?

Nem könnyű erre válaszolni. A Metró együttessel töltött évek talán a letisztulás előtti pillanatokként értékelhetőek: az élet dolgai még nem fogalmazódtak meg bennem sem úgy, mint később. Az 1977–ben megjelent első lemezem sikere is inkább a szövegírókat (Bródy, Dusán) dicséri: mertek írni hétköznapi dolgainkról, spontánul, közérthetően. Dusán ráadásul a testvérem, nagyon ismert, a dalszövegeit rólunk, nekem írta. Nem kellett semmilyen szerepbe bújni, önmagam lehettem, csupán olyan dolgokról énekelve, amikben hiszek. Talán ezt érezte meg a közönség is…

És azután? Különböző történések és alkotó periódusok közepette hogyan sikerült egy változó ország változó nemzedékeihez mindvégig hitelesen szólni?

Másfajta, kicsit érettebb megfogalmazásával a bennünket és sokakat foglakoztató dolgoknak, de ugyanazokkal a szerzőkkel tudtuk adni magunkat. Folytonosság? A dalainkat saját dolgainkból kiindulva alkottuk meg, a mi ízlésünket tükrözik, a különböző divatirányzatoknak soha nem hódoltunk be. Ennek a magatartásnak talán nagy a rizikója, de megéri: beazonosítható marad az előadó mindazzal, amit képvisel. Csak elmeséli egy kis szeletét a valóságnak, úgy, hogy valós érzelmek, történések kerüljenek belé a dalokba, vállalva, hogy a magasztos magasztos, a nevetséges nevetséges legyen: ami igaz, az célba talál.

Egy Zorán–dal már szinte önálló műfajt jelent — de annak idején az elsők között volt, aki a beat és a rock győztes „forradalma” után nyíltan vállalni merte az érzelmeket. Ugyanakkor súlyos társadalmi és közéleti problémákról énekel kegyetlen iróniával, húsba vágó mélységekig nyúlva. Egyáltalán, könnyűzenének tartja–e, amit csinál?

Könnyűzene?! Soha nem hittem a kategóriákban. Van jó és rossz zene — de ezt nem a műfaj dönti el. Valamikor volt a szokványos tánczene hagyományos, andalító szöveg– és dallamvilága. Érzelgősségtől csöpögő, giccses, saját megszépített valóságától is idegen. Aztán a beat és a rock sokkal keményebb, a való élet igazságairól őszintén szólni kívánó számai. Az érzelmek nyílt — de soha nem megjátszott, érzelgős! — vállalását eleinte némi értetlenség kísérte. Ahogy ez a zene lett, magától adódik a költészettel való párhuzam. Az igazán jó költők mindig reálisan szóltak az életről — de ki merné Ady vagy József Attila verseiből letagadni a mély és igaz érzelmeket? Azóta — különféle társadalmi folyamatok következtében — a költészet az átlagember életéből meglehetősen kiszorult, ha nem is azok szorították ki, akik beléptek a helyébe. A mi dalaink ha nem is azonos szinten, de szándékukban az utóbbiakhoz tartoznak.

Mostanában divattá vált minden rosszért azt a bizonyos válságot okolni…

Válság? A gazdasági válságok nem önmagukban keletkeznek! Az emberi kultúra különböző történelmi fázisaiban fellépő, különféle folyamatok megnyilvánulásai. Tehát erkölcsi–, illetve értékválságok is. Ugyanakkor, ha elkezdenek egy kicsit könnyebben menni valahol a dolgok, az emberek hajlamosak egyre kevesebbre értékelni mindazt, ami fontos volt számukra addig, egyre kevesebb fogalmat tartanak magasztosnak, szentnek. Saját hibáikért, sőt tetteik következményeiért is másokat okolnak. Pedig amink van, magunknak köszönhetjük, mi akartuk. Jó vagy rossz, megérdemeljük a sorsunkat.

Önvédelmi reflexek megnyilvánulásain, diktatúrák hagyatékán mennyit képes változtatni a művészet?

Hiszek abban, hogy a művészet mentsvár lehet, de ez csak a felszín. Az a hajszálnyi többlet, amit az ember hozzáadhat a világhoz. A tulajdonképpeni változások valahonnan sokkal mélyebbről indulnak ki.

 Báthory Éva