Szacsvay Akadémia: 1956 és a Kádár-korszak

Nagyvárad - Szerda délután az RMDSZ Bihar megyei szervezete által indított Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében Rainer M. János Széchenyi-díjas történész, az MTA doktora, egyetemi oktató tartott előadást az Ady Endre Középiskola dísztermében, 1956-ról és a Kádár-rendszerről.

A megjelenteket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Az est meghívottja, Rainer M. János Széchenyi-díjas történész felvezetőjében arra hívta fel a figyelmet: 1956 a 20. századi magyar történelem egyetlen olyan sajátos eseménye, mely Magyarországhoz kötödik, és nemzetközi figyelmet keltett. 1848 mellett a mai napig a legismertebb hungarikum, hiszen egy közepesen művelt európai ember is hallott róla. Ugyanakkor a Kádár-rendszer a 20. századi magyar történelem leghosszabb ideig tartó egységesen szemlélhető időszaka, tehát természetesen másfél-két óra nem elegendő arra, hogy valamennyi problémáját, ágát-bogát fel lehessen felvillantani. Annak érdekében, hogy szemléltesse azt a különleges helyzetet, mely Magyarországot 1956 októbere és decembere között jellemezte, a történész Eric Lessing korabeli fotós által készített két fényképet vetített ki, melyek egy-egy gyermeket ábrázoltak szokatlan szerepekben: az egyik kisfiúnak fegyver volt a kezében, a másik pedig tűzifát gyűjtött valamikor a forradalom leverése után. Rainer M. János szerint több oka volt annak, hogy 1956-ban éppen Magyarországon volt egyetlen más országhoz sem hasonlítható mértékű „földindulás”, mely megrengette az egész szovjet rendszert. Különlegessé tette a helyzetet a nemzeti sérelem, a Sztálin haláli utáni fokozottabb vágyakozás a változások iránt, a reformkommunizmus sajátossága, valamint az a tény, hogy Nagy Imre személyében egy olyan alternatíva mutatkozott, melyben reménykedni lehetett. A várakozásokkal ellentétben nem azok lázadtak fel, akiket a hatalom megfosztott életlehetőségeiktől és vagyonuktól, hanem a kommunista értelmiség, az egyetemi hallgatóság, a nagyipari munkásság és az anómiás tömeg (vagyis a társadalom peremére szorult, többnyire fiatal, hátrányos helyzetben levő hadiárvák, vagy csonka családokban felnőtt „naív hősök”). 1956 őszén ugyanis Magyarország társadalma instabil, dezorientált, identitás zavarokkal küzdő, frusztrált és magyarságában megalázott volt, ezért a kitört forradalmat rendkivüli aktívitás, társadalmi önszerveződés, fegyelem és szolidaritás jellemezte, mely példa nélküli volt Kelet-Európában, Magyarországon pedig soha többé nem ismétlődött meg, még az 1989-es rendszerváltáskor sem.

Győzhetett volna?

A szakember meglátásában ahhoz, hogy a forradalom győzedelmeskedjen, bizonyos bel- és külpolitikai tényezőknek kellett volna érvényesülniük. Magyarországon ugyan létezett egy új, tettre kész politikai elit, illetve a közös cselekvés és tervezés igénye, viszont hiányzott egy koherens politikai vízió és az utolsó napok kivételével legitim vezetésről vagy kormányról sem beszélhetünk. A Szovjetunió Sztálin halála után szembeötlően zavart volt, éles belső hatalmi harcok jellemezték, azonban a döntő pillanatban érzékelte, hogy 56 súlyos kihívást jelent a sztálini berendezkedés számára, és kihasználta azt, hogy az Egyesült Államoknak nem volt revans elképzelése, néhány gesztustól eltekintve zavartan és elégtelenül viselkedett. Rainer M. János arra hívta fel a figyelmet: az 56 őszén történteket többféleképpen nevezik- lázadás, forradalom, szabadságharc, ellenforradalom, revolúció- szerinte azonban nem ezen van a lényeg: „mindenki nevezze annak, ahogyan akarja, ha értelmesen és kulturáltan tud érvelni az elképzelése mellett”. Hozzátette: Molnár Miklós történész például 1968-ban megjelent könyvében a veresség diadaláról írt, arra utalva ezzel, hogy 1956-nak köszönhetően Magyarország 60-as évekbeli társadalma pozitív értelemben lényegesen különbözött a Romániáétől vagy a Csehszlovákiáétól. Megjegyezte: az ismert negatív mérlegen túl (károk, civakodás, megtorlás), nyeressége is volt az 1956 után történteknek, hiszen Magyarország addig sötétebb imidzse radikálisan megváltozott, s ez erkölcsi erőt kölcsönzött az országnak. Ez a tőke azonban nem örök időkre szól, s sajnos úgy tünik, hogy a magyar társadalom nem mindig sáfárkodik jól ezzel a bizalommal.

A Kádár-rendszer

Rainer M. János négy korszakra osztotta a Kádár-rendszert. 1956-1963 között zajlott a társadalom pacifikálása, a büntetés és fegyelmezés, a hatalom intézményes újraépítése. Gyakorlatba ültették a „kommunista projekt 2-t”, mely ordináltabb és sikeresebb volt Rákosi tervénél, megvalósult például a teljes mezőgazdasági kollektívizálás. Új hatalmi technikaként priorításként jelölték meg az életszínvonal növekedését, és noha szovjet igény lett volna a leszámolási kampányra, azok, akik csak lelkendeztek, de nem vállaltak tevőleges szerepet a forradalomban, nem kerültek börtönbe és nem kellett állandóan demonstrálják lojalitásukat a rendszer iránt. 1962-1972 között került sor a gazdasági mechanizmus reformjára, de továbbra is érinthetetlen tabunak számítottak az olyan reformfékek, mint a Szovjetunió, a párt, a gazdaságpolitika vagy a teljes foglalkoztatottság. Az 1972-1985 közti időszakot a megtorpanás jellemezte a szovjet bírálatok, egyes reformok megszüntetése, az általános olajválság és az eladósodás miatt. Ugyan beindult egy második reformhullám, de ez félszívvel, óvatosan és ambivalens módon történt. 1985-1989 között lappangó, majd nyílt gazdasági és legitimációs válság bontakozott ki. Megjelentek, illetve megerősödtek az ellenzéki csoportosulások, s vita bontakozott ki arról, hogy ún. reformdiktatúrát vezessenek be, vagy modellváltás, esetleg rendszerváltás legyen, utóbbi az ellenzéki erők nyelvi leleménye volt.

A Kádár-korszak öröksége

Rainer M. János úgy vélte: a Kádár-korszak abban különbözött a szovjet befolyás alatti többi kelet-közép-európai ország társadalmaitól, hogy jobb volt az emberek közérzete, mely több tényezőnek tulajdonítható: kiszámítható, garantált növekedés, mindenki rengeteget dolgozott- mert volt munka, és növekedett az életszínvonal. Ezért bár Kádár Jánosról nem lehet sok jót elmondani, különösen erős a nosztalgia iránta többek közt azért, mert volt a Trabant, a kockaházak, a piros útlevél és élelmet is lehetett kapni. Így elmondható: az 1956-ot követő megtorlások és bebörtönzések nem tudták erodálni a társadalmi kohéziót és szolidaritást, az életszínvonal-növekedésnek viszont politikai hatása is volt, és ezért következett be az, hogy sokan vágyakozást éreznek az 1980-as évek iránt.

Ciucur Losonczi Antonius