Ismét itthon a szatmári Paganini

Horváth Jenő (Szatmárnémetiben közismert nevén Paganini), pénteken a 100 Tagú Cigányzenekar tagjaként koncertezik a Partiumi Magyar Napokon. Az alábbiakban vele beszélgetünk.

— Önt Szatmárnémetiben még mindig a szatmári Papaginiként emlegetik. Önnek mit jelent szülővárosa?

— Ez nagyon hízelgő, hogy ha még most is emlegetnek, vagy emlékeznek Paganinire, amit mindenkinek köszönök. A szülővároshoz a viszonyunk az évek múltával mind bensőségesebb, bonyolultabb lesz. Az ember lassan elfelejt minden haragot, sérelmet és most már csak a szépre, a jóra emlékezik. Itt lettem érett, itt kezdtem el álmodozni, vágyakozni, szerelmes lenni, itt vannak a barátok, de gondolom ezzel így van mindenki, hiszen azért van az, hogy akik hajdan elmentek, mostanság elég sokan térnek vissza.

— Miután áttelepült Magyarországra lokálzenészből előadóművész lett. Mi a siker titka?

— A lokálzenészi munka előtt volt még életemnek egy–két fontosabb állomása. A Marosvásárhelyi Zeneművészeti Líceum érettségi vizsgáját követően a kolozsvári Gheorghe Dima Akadémián Ruha István osztályába nyertem felvételt, majd harmadévesként, egy versenyvizsga eredményeként a berlini Hanns Eisler Akadémián folytattam és fejeztem be zenei tanulmányaimat, ahova az asszisztensi kinevezésem is szólt. Utolsó években félállásban a Neubrandenburgi Szimfonikuszenekar másod koncertmester helyettese és koncertező szólistája voltam. Sajnos az akkori pártpolitika ezt nem engedélyezte és ezért a diploma megvédése után Berlinből egyenesen Bukarestbe az V–ös szektorba kerültem. Pedagógusi tevékenységem mellett a fővárosi Operettszínház másod hegedűsök szólamvezetője lettem. Ezt követően csak azért harcoltam, hogy hazakerülhessek Szatmárnémetibe. 4-5 év után, kapcsolataim segítségével sikerült is és a 10–es iskolában osztályfőnökként, az 1–es, a 13–as iskolákban ének–zenét, a helyi zeneiskolában hegedű kamarazenét tanítottam, az akkori pionírházban a zenei szakosztályt vezettem. Nem tagadom a „vanitate”, az „ergeiz” miatt évek múltán is kecsegtetett a berlini álláslehetőség, és benyújtottam a végleges kitelepülési kérelmemet Németországba, ezzel aztán kegyvesztetté váltam, és más megélhetési lehetőségem nem lévén, először az OJT–nél (turisztikai hivatal) német–román tolmács, majd miután erre a „bizalmas” posztra nem kaptam meg az engedélyt, lokálzenész, szatmárnémeti Paganinije lettem. Egy kicsit büszke is vagyok erre a rövid 4–5 évre, amit szatmárnémeti Paganinijeként töltöttem, mert ha még most is emlékeznek rám, akkor bizonyosan hagytam valamilyen emléket a szatmáriakban. Magyarországra 1990–ben települtem át feleségemmel, Kencsán Marikával és kislányunkkal, Krisztinával. Első állomásom Karád volt, itt német–zeneszakos tanár–osztályfőnök voltam, ezt követte Siófok, a Városi Zeneiskola kamara és vonóstanszak vezetője voltam, majd Budapest, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium/Tankerületi Oktatási Központ főtanácsosi beosztásban dolgoztam, ezzel párhuzamosan a Budapesti Talentum Tánc és Zeneművészeti Szakiskola tanszakvezetője, majd nyugdíjazásomig tanulmányi igazgatója voltam. Munkásságomat a magyar köztársasági elnök a Magyar Köztársaság Aranyérdemkereszt kitüntetéssel ismerte el. Egy kis kitérőt tettem 1997–ben Japánba, ahol egy fél évig japán gyerekek részére hegedűtanfolyamot vezettem és felvettek az Országos Szakértői Névjegyzékbe, Közoktatási Szakértőként, melynek jelenleg is tagja vagyok.

— Minden cigányzenész álma, hogy bekerüljön a 100 Tagú Cigányzenekarba. Önnek ez hogyan sikerült?

— A 100 Tagú Cigányzenekarral növendékeimen keresztül kerültem kapcsolatba (pl. az itt fellépő Rigó Dávid, a zenekar elnök–művészeti vezetőjének a fia is a növendékem volt), és nagyon nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor meghívtak a zenekarba. Nagyon sokat és szorgalmasan kellett gyakorolnom, hogy meg tudjak felelni ennek az új kihívásnak, mely távol állt az én klasszikus zenei képzettségemtől, de néhány kollégának (Beke Farkas Nándor főtitkár és menedzser, Kolompár Tibor szólamvezetőknek) köszönhetően úgy érzem, hogy most már az eddigi elfoglaltságaim miatt „fél gőzzel” végzet tevékenységet most, nyugdíjasként sikerül teljes „gőzzel”, végezni, helytállni. Időközben a zenekar ellenőrző bizottságának elnöke, a második szólam szólamvezető helyettese lettem.

— Több évtizede nem lépett fel Szatmárnémetiben, hogyan készül a pénteki koncertre, mit vár közönségtől?

— Igen, több évtizede nem léptem fel, mert senki sem hívott, sem tanári tapasztalataim átadására, sem Paganiniként. A zenekarban nem szólista szerepet töltök be, ezért csak most ezen a különleges alkalommal fogok valamit játszani a barátoknak — minden szatmárinak — de főleg azoknak, akik ismerték, hallották a 25 évvel előtti Paganinit. A közönségtől egy előadó mindig azt a szeretettett várja, amit Ő ad.

— Kik azok a régi ismerősei, akikre ma is szívesen visszaemlékszik, kikkel szeretne találkozni Szatmárnémetiben?

— A barátok listája hosszú, a rokonaimé sajnos rövid, már csak nővérem Babi és unokahúgom, Ghereben Erika és családja él még itt, (barátaim csak, hogy néhányat említsek: Zoli, Mircea, Doru, Ady, István, Miki, Isti, Jani az általános és zeneiskolai kollégák, s mint látszik, egyformán vannak román és nem román anyanyelvűek. De mind szatmáriak!

Elek György