A sorscsapások ellenére is bizakodva élnek

Sokat hallani arról, hogy mennyi láthatatlan szál fűzi össze az ikreket, például, hogy megmagyarázhatatlan módon megérzik a másik féllel történő tragikus eseményeket, még akkor is, ha nagy távolság választja el őket egymástól. A bihardiószegiNagy Róbert és Norbert  eddigi alig több mint másfél évtizednyi életüket egymás mellett élték le, és nem volt szükség megérzésekre. Mert, hogy lett volna mit megérezni, hiszen a sors nem volt túl kegyes eddig hozzájuk. Látogatásomkor Nagy Tünde, az édesanya a porta kapujában fogadott a Dumbravei utca 117. szám alatti, takaros kis ház előtt. Férjével, Sándorral, 1995. augusztus 31-én örülhettek annak, hogy megszülettek iker gyerekeik, tudtam meg. Az örömöt mindjárt üröm is árnyékolta be, mikor kiderült, hogy Norbi Achilles-ín problémákkal jött a világra, ezért önállóan nem is tudott járni egészen 3.5 éves koráig. A gondot akkor operációval tudták enyhíteni, olyannyira, hogy már édesanyai segítséggel óvodába, majd iskolába is járhatott. A támaszt számára körülbelül negyedikes koruk után már testvére jelentette inkább, hiszen Robi már biciklin tudta „fuvarozni” testvérét. Újabb, immár korekciós műtétre  került sor 2009-ben, amit Norbi testi fejlődése tett szükségessé, mert lába újra elmerevedett, botladozva kezdett járni.

Tragikus reggel

Időközben a fiúk „kinőtték” a helyi általános iskolát, és Nagyváradra kerültek, ahol ugyanarra a szakra jutottak be – szakács-felszolgáló – továbbtanulni, csak egyikük a Traian Vuia, míg másikuk a Mihai Viteazul Liceumba. Ingáztak a megyeközpontba, reggel a 6.40-essel mentek, délután leginkább az iskolás-vonatnak nevezett járattal tértek haza. Bevett gyakorlat volt, hogy Robi reggelenként már az állomásba lassan begördülő, még mozgásban lévő vonatra  felugrott, hogy helyet foglaljon maguknak, de legalábbis testvérének, aki nem tud huzamosabb ideig állni. Akik rendszeresen járnak ezen a vonalon vonattal, azok tudják: erre azért van szükség, mert a diószegi az egyik olyan állomás, ahonnan tömegével indulnak reggelente a koldulni, kukázni igyekvők Nagyváradra, és szinte ellepik a vagonokat. (Ugyanezt teszik visszafelé délután/este, akkor már batyuikkal együtt – szerz.megj.) Minden a megszokott rend szerint történt idén február 25-én, pénteken is, azt kivéve, hogy reggelre nagy hó esett – és ez okozta a bajt. A vonat most is érkezett, most is sietni kellett a helyfoglalással, de szerencsétlenségére Robi az egyik vagon fagyott hóval borított lépcsőjén megcsúszott. Sokan úgy tudják, ennek következményeként a kerekek alá esett, azok vágták le jobb lábát dérden felül, de nem így történt. Valószínűleg a lépcsők közé csúszott, azok törték el lábszárát, térden alul, és a lábfeje is roncsolódott olyan mértékben, hogy csak amputációval  tudtak segíteni rajta. Két hét után kiderült, térde is sérült, nem hajlik, így újabb csonkolás következett március 10-én. A kórházból március 16-án térhetett haza Robi, még két utókezelésen vettek részt. Azóta otthon van, és szinte azonnal nekiláttak, hogy az elvesztett végtagot protézissel pótolják. Első lehetőség egy olyan műláb lett volna, melynek nincsenek mozgó részei, de ezt elvetették, hiszen ez nem való egy, a továbbiakban is aktív életre vágyó fiatalnak. Már felvették a kapcsolatot egy olyan céggel, mely végtag-protéziseket gyárt, és beszélgetésünkkor arra vártak, hogy megtudják, az Egészsébiztosító milyen összeget hagy jóvá a költségre, hogy tudják, mennyivel kell nekik kiegészíteni.

Segítség sok helyről

A történetet egymást kiegészítve mesélte el Robi és édesanyja. (Norbi, aki azóta is teljes értékű fiatalként éli életét, ódzkodott a találkozástól.) Sem az anya, sem a fiú száját nem hagyta el közben egyetlen panaszos szó, sőt, megható derülátással beszéltek  a jövőről, arról, hogy a protézissel Robi újra meg kell tanuljon majd járni, és, hogy a tanulást nem hanyagolja, hiszen osztálytársai naponta hozzák az új tudnivalókat. Nagy Tünde a gyerekek 2.5 éves kora óta hivatalos beteggondozó volt Norbi mellett, fizetése 270 és 530 lej  között ingadozott. Ez a státusza idén, március elsejétől megszűnt, azóta munkanélküli, férje napszámban dolgozik. Nagyon sok erő kell mindent elviselni, de beleedződött a megpróbáltatásokba már gyerekkorától kezdve, fogalmazott Nagy Tünde, aki apai nagymamájának is gondviselője. „A Jóatya mindenhez erőt ad” - fogalmazott érezhető optimizmussal, és ez a segítség valóban kézzelfogható formát is öltött: nemzetiségtől és vallási hovatartozástól függetlenül rengetek ismerőstől, és ismeretlentől  kaptak anyagi támogatást, tudtam meg. Voltak, akik pénzadományok gyűjtésbe kezdtek megsegítésükre, az önkormányzat ehhez hivatalos formát biztosított, de az egyházaknál is gyűjtöttek nekik, mások egyszerűen maguk adtak adományt.

Naponta látogatják

Lényegtelen, hogy ki mennyivel, az a fontos, hogy nagyon sokan segítenek, mondta Nagy Tünde, aki egy levelet is megfogalmazott, hogy jelenjen meg köszönetképpen, ebből idézünk: „Szeretnénk megköszönni minden intézménynek, egyesületnek és jó szándékú embernek, ismerősnek, akik anyagi lehetőségeikhez mérten segítettek abban, hogy a fiunk minél hamarabb meggyógyuljon, és megkapja a legjobb protézist, amivel élheti a vele egykorú fiatalok teljes életét. Mert annyian segítettek, hogy fel sem lehetne sorolni.” Beszélgetésünkig 6.300 lej gyűlt  az erre a célra nyitott bankszámlájukra, a protézisért nagyjából 5.500 lejt kell fizessenek. Várhatóan lesznek még költségeik, és utólagos módosításokra is szükség lehet, például Robi testi fejlődéséből adódóan. „Kicsit türelmetlen vagyok már, látva, hogy a jó időben a haverok jönnek-mennek az utcán, de minden nap jönnek a barátok  meglátogatni, így jobban el lehet viselni az ideiglenes ágyhozkötöttséget”, mondta Robi, aki egy pillanatig sem „világvégeként” élte meg a csapást, hanem alkalmazkodik a kialakult helyzethez. Aki segíteni szeretne neki, az kizárólag pénzadománnyal  tegye azt, bankszámlaszámuk (cod IBAN): RO79CECEBH2908RON0570271.

Rencz Csaba