Sírgyalázók a nagyváradi Rulikowski temetőben

A család tagjai az említett napon a koradélutáni órákban érkeztünk a temetőbe a gyermekünk sírjához, hogy lerójuk kegyeletünket és elhelyeztük sírhantján a kegyelet virágait. A szokatlan márciusi hideg – fagyos hajnalok – miatt az eddigiekben nem nagyon vittünk élő virágcsokrot a sírra, visszont most az elhunyt kedvenc virágaiból, a sárga tulipánból néhány csokrot készítettünk, de piros szegfűből is kialakítottunk két csokrot, melyet elhelyeztünk a sírhanton.

Az elmúlt időben örömmel tapasztaltuk, hogy a Rulikowski temető főbejáratánál – amenyire én fel tudtam ezt ismerni – őrző-védő szolgálatot teljesítő, egyenruhába öltözött férfiak tartózkodtak. Igaz, általában csak a bejáratnál láttam őket – sokszor 2–3 férfit is – közülük az egyiknek – ha a temetőbe kocsival óhajtottunk bemenni – kifizettük az 5 lejes belépődíjat. A tél beálltával a bejáratnál általában már csak egy őr állt, aki a pénzt elvette, a többieket már nem lehetett látni. Mivel hetente legalább egyszer kimegyünk a temetőbe láthattam volna őket, ha ott lettek volna a főbejárat körül.

Mivel az elmúlt hét szombatján munkám a megye egyik településére szólított, nem volt időm kimenni családom többi tagjával a temetőbe. Azonban, mintha valami rosszat sejtettem volna, telefonon beszéltem a lányommal, kérdezve nem fagytak-e meg a virágok? A válasz: nem, mivel a szegfűt mind egy szálig ellopták. Azért, hogy újfent koszorúba tudják fonni csak mintegy 5–10 centire vágták el a szártól. Arra kértem: készítsen néhány fotót, arról, hogy miként néznek ki a síron a megmaradt virág „csonkok”, hiszen két nappal azelőtt arról is készítettünk felvételt, amikor a virágokat a síron elhelyeztük.

Nincs rá válasz

Felháborító mindaz ami történt, és ami ebben a tragédia, hogy az ember nem talál rá választ, miért? Nem tudom mit kellene tenni azoknak, akik erre hivatottak, hogy a temetőben a sírok épségét megóvják. Azoknak, akik felügyelnek arra, ami a temetőben történik, azoknak, akik eme munkájukért fizetést is kapnak. Mit lehetne tenni, hogy ne legyünk tovább is részesei hasonló eseteknek. Hiszen ez a sírgyalázás nem csak múlt csütörtökön történt, hanem bármikor megtörténhet. Az elmúlt év tavaszán a gyermekem sírján található rózsafákat, tövestől vitték el. A tavasz legszebb virágát a tulipánt – melyből sok van a síron – csak addig lehet látni, amíg kinyílt, másnap mind egy szálig levágták és ellopták.

Az elmúlt években annyi sok jó dolgot tettek a temetőben az illetékesek. Utakat aszfaltoztak, sáncokat építettek ki, a vezetékes vizet szinte a temető egész területére bevezették, megoldották az esti világítást, ma már a sötétben nem kell botorkálni, mert villanyoszlopokat helyeztek el, világítótestekkel. Kérdem én – s bízonyára nem vagyok egyedül –, hogy a sírhantok épségét miként lehetne megóvni? Mit kellene annak érdekében tenni, hogy a friss sírhalmakról, ne lopják el – még a temetés napján – a koszorúkból a virágokat, hogy ne lopják el a kegyelet virágait melyeket különböző alkalmakkor kiviszünk a temetőbe. Miért kell azért is szenvedniük lelkileg a családtagoknak, hogy valaki, vagy valakik, egy-két deci pálinkáért ezeket a gyalázatosságokat megtegyék. Nem hiszem, hogy mindezt nem lehetne meggátolni, csak annyit kellene tenni, hogy, akik erre hivatottak végezzék a munkájukat, azok pedig, akik ezek tevékenységét ellenőrzik, szigorúan vonják őket felelősségre.

Talán a nagyváradi Helyi Tanácsnak is kellene foglakoznia ezzel a jelenséggel, és megszígorítani a temető épségének védelmét.

Dérer Ferenc