Kiszakadni a mindennapi hajszából

A Nagykárolyban élő Kocsis Katalin az első olyan erdélyi zarándok, aki gyalogosan bejárta az ausztriai Szűz Mária kegyhelytől, Mariazellből induló Csíksomlyóig tartó Mária-zarándokút erdélyi szakaszát. Május 1.-én csatlakozott a csanálosi határátkelőn átlépő, Budapestről érkező 14 fős zarándok-csapathoz, majd 21 napig gyalogolt, hogy végül megérkezzen a csíksomlyói pünkösdi búcsúba.

Tudni kell, hogy ez egy munkaút is volt egyben, az útvonal kiépítése miatt. Mint minden kezdetnél, itt is akadtak problémák, de úgy érzem, hogy könnyen átvészeltük az ilyen akadályokat. A mostani tapasztalatból jövőre már zökkenőmentes lehet az út. Az időjárás viszontagságai nagyon próbára tettek bennünket, hisz a három hétből két hétig esett az eső, és hideg is volt. Nem fáztunk, mert mentünk megállás nélkül, dagasztottuk a sarat, mivel leülni sem lehetett. Érdekes, hogy senki közülünk nem fázott meg, pedig a lábunk mindig vizes volt. Már reggel is vizesen vettük fel a lábbelit, mert nem száradt ki. A hólyagok, melyeket a cipő okozott, nem nagyon gyógyultak, mert állandóan feláztak. Én ezt a szenvedésemet a betegekért ajánlottam fel. A zarándoktársaim között a legidősebb 72 éves, aztán volt 68, 65 éves, a többiek pedig 50-60 év közöttiek, és egy 34 éves festőművész.

Az öröm és a szenvedés is közös élmény volt a csoport számára, hiszen nagyszerű társaim voltak, igazi barátok. Kivétel nélkül mindenki odafigyelt a másikra. Mivel mindnyájan egy cél felé igyekeztünk, mindenben egyet értettünk. Amikor betértünk egy-egy templomba, mintha már célhoz értünk volna, mindenki megkönnyebbült, felszabadult a terhétől az Isten házában. Örömmel töltött el a sok szeretet, amit a szállásokon kaptunk, főleg, ahol családoknál szálltunk meg. Ebből éltünk és táplálkoztunk (lelkileg is) másnap. Minden napra jutott útravaló. A plébános urak lelki útravalóját is meg kell említenem (Tasnád, Zilah, Marosszentgyörgy). Hogyne lett volna élmény a szakadó esőben átszelni a Meszest, amikor a zilahi plébános úr a reggeli misében azt mondta, hogy a lábunkkal prófétálunk, és oda is elmegyünk, ahol csak a madár jár, és ha csak egy páran figyelnek fel arra, hogy mit teszünk Jézus nevében, és bennük is lángra lobban egy pici szikra, akkor az már valami! Öröm tölt el még most is, ha visszagondolok egy-egy olyan helyre, ahol egyszerű, de nagyszerű emberekkel találkoztunk. Még mindig nagyon hálás vagyok a kegyelemért, amit kaptam!

Május 21-én este fél nyolckor 24-en érkeztünk a kegytemplomba. Parajdnál is csatlakoztak még hozzánk, az utolsó héten. Én eddig már tízszer voltam Csíksomlyón, és mindig meg voltam hatódva a kegytemplomban, de most végig könnyeztem, amíg felértem a Szűzanyához. Amíg a templomban voltunk, állandóan azt mondogattam: „Köszönök mindent!” Rájöttem, hogy mennyi kegyelemben részesültem eddig, és hálálkodtam a családomért, a barátokért, és jótevőkért, a szatmári, kolozsvári és vásárhelyi EKE csoport tagjaiért, a vásárhelyi Caritas szervezet munkaközösségéért és imádkoztam a betegekért.

Jó volt látni, hallani egymást! A jó érzést tápláló gesztusok eljutottak egymáshoz. Mintha csak erre a jóságra lettünk volna kiéhezve. Ez nem álom, vagy mese volt, hanem valóság. Jó jónak lenni! Egymás jósága által többnek, jobbnak éreztük magunkat, mi, akik csupán porszemek vagyunk. Egy kis jóság, szeretetgesztus által újjá teremtődik az ember körül minden. Először a kapcsolatok, azután minden, amiket ajándékul, eszközül, feladatul kaptunk. Fontos, hogy valami új kezdődjék el, egy új feladat tudatossága. Szeretném még legalább kétszer megtenni a zarándokutat, de nem jövőre. Ahhoz, hogy erőben, és egészségben legyek sok fohászra, imára és jótettre lesz szükségem. 2011 júliusában Nagykároly-Máriapócs útvonalon szervezek egy két napos gyalogos zarándokutat. Csatlakozhat bárki, aki kikapcsolódásra vágyik, és jó társasággal szeretne barangolni.