Átvilágítás csak az egyházon belül

„Úgy érzem, továbbra sem

merünk szembenézni az

alapkérdéssel: azzal, hogy az Egyház

milyen módon rendezi a dolgait. A református

egyház szembe kell nézzen a saját

múltjával. Ez nem választható

lehetősége, hanem kötelessége.

Ennek viszont megvan a maga evangéliumi

mértéke és módja. Ettől

eltekinteni veszélyes és

önpusztító dolog. A lelkészi kar

nagyobbik része nem érintett ebben a

kérdésben, mivel még gyermek volt

1989-ben, most viszont tisztán, egyéni

érdekek befolyása nélkül

szeretné látni a múltat és az

Igazság megtalálását az

Egyház számára egyedül

járható evangéliumi módon tudja

csak elfogadni. Ettől nem válik sem

kollaboránssá, sem

bűnpártolóvá sem pedig

egyház- és magyarságellenes

posztkommunistává, sőt, püspök

sem akar lenni, csupán

józanságról tesz bizonyságot. A

lelkészi kar nagyobbik része hisz abban, hogy

az Egyházban egyházi módon is lehet a

dolgokat rendezni, a szekuláris

nyilvánosság segítségül

hívása nélkül. A fiatalabb

lelkésznemzedék mindebből, ami most itt

folyik, alapvetően egy dolgot ért meg, hogy

vannak lelkészek, akiket annak idején

egyházi főhatóságuk magukra

hagyott és kiszolgáltatott, most pedig a

nyilvánosság előtt leleplez. Ennek

így, ebben a formában semmi értelme

nincs, ez nem vezet sehova. Az Egyház nem így

működik. A lelkészi kar ezt a

kérdést saját egyházi

közösségében és nem a

sajtóban akarja rendezni. Úgy gondolom, hogy

a lelkészi karban megvan az a

bölcsesség, hogy különbséget

tegyen besúgók és

kiszolgáltatott, megtört,

kényszerített emberek között.

Bízom benne, hogy az Egyházban nem csak

választott vezetőinknek, hanem a

közösségnek is adatott

bölcsesség és értelem.

Aggályos ugyanakkor az is, hogy a múlt

feltárása csak a 70-es évektől

kezdődik. Ami előtte volt, az is az Egyház

múltja. Érthetetlen, hogy miért nem

esik szó azokról a református

lelkészekről, akiket saját

egyházi főhatóságuk

ajánlásával zártak

hosszú évekre Románia

legsötétebb kommunista börtöneibe a

60-as években. Ők a református

egyház modern kori mártírjai, de

rehabilitálásuk még csak fel sem

vetődött, ők kimaradtak a múlt

feltárásából. Az Igazság

keresésének ez a részlegessége,

a „bizalmas úton”

történő értesülések, a

lelkészi kar teljes mellőzése ebben a

kérdésben, akaratlanul is koncepciót

feltételez – még akkor is, ha

elfogadjuk, hogy a leleplezéseknek a

püspökválasztással való

egybeesése merő véletlen.  Ebben az

egész zavaros folyamatban egyetlen jó dolog

van: végre beszélünk róla. Nagy

kár, hogy a sajtóban, és nem az

Egyház közösségében.”