Örök szabadságra mentél…

Megdöbbenten és hitetlenkedve csendben, könnybe lábadt szemmel csak néztünk egymásra, hiszen az elmúlt hét végén szomszédos íróasztalaink mellett (majd két évtizeden át, folyamatosan) még együtt dolgoztunk és élcelődtünk, együtt készítettük olvasóink számára a szombati újságot. Soha nem bánta-bántotta, ha viccelődtünk vele, kacagva hasonlóan válaszolt vissza. Alfer – ezt a rövidített becenevet saját magának adta – hétfőtől szabadságra készült, a tavalyiból elmaradt néhány napot akarta eltölteni most, mert ahogy ő mondta, ebben a jegesmedvét is ordíttató hidegben jó lesz otthon olvasgatni a kellemesen meleg lakásban, ahonnan csak a kutyust kell majd levinni sétálni.

Holott nem volt fázós, csak úgy, egy szál ingben járt le dohányozni, és ha emlegettük neki a hűvöst, kaján mosollyal az arcán közölte, hogy így legalább nem érzi magát túlsúlyosnak. Néhány évvel korábban szíve is renitenskedett, és miatta kórházi kezelésre szorult, de őt nem abból a fából faragták, aki könnyen feladja. Megpróbált kevesebb cigarettát szívni, rendszeresebben étkezni (már amennyire szakmánk ezt megengedte), s mostanság láthatóan egyre jobban viselte sorsát, eszébe sem jutott, hogy számára oly közel az immár örökké tartó szabadság. Vidám személye, kedves kópésága nagyon, de nagyon fog hiányozni…

Nyugodj békében, kedves Alfer, soha nem feledünk!