Nyitott szemmel városunkban, azaz Szatmár építészeti értékei

- Hogyan szólíthatom, művész úrnak, tanár úrnak?

- Muhi Sándor vagyok, képzőművész, grafikus, tanár. Mindaz amit teszek, a képzőművészet szolgálata: csinálom, tanítok és írok róla. Mindez kicsit kiegészíti egymást.

Ha azt tanítod, amit csinálsz, több mindent körbe tudsz járni. Könyveket írni nem volt mániám. A pedagógiai líceumban, majd a pedagógiai főiskolán módszertant tanítottam, és ha a diákjaim kezébe egy módszertani könyvet akartam adni,  megírtam. Volt egy turisztikai technikum és a hallgatóknak kellett vizsgázniuk helytörténetből, írtam egy helytörténeti könyvet. Reformátusként a püspökség felkérésére a Szatmári római katolikus egyházmegye képzőművészeti értékeivel foglalkoztam és leírásokat kellett végezni templomokról, különböző művészi alkotásokról és lett több doboznyi anyag. Városismertetéssel foglalkoztam, természetesen megírtam. Aztán menet közben a sajtóban sok  irritáló dolgot olvastam és akkor cikkeket is írtam ezekben a témákban. De a dolgok tovább zajlanak. Szóltak, hogy van egy alapítvány, és nekem volt kéziratom, ezért kiadták.

- Tehát a feladatok hozták a könyveket.

- Természetesen teljesen idegen dolgokkal nem foglalkoznék, de szakmában vagyok, művészettörténeti dolgok ezek mind. Aztán ezeket mind fotózni kell, át kell dolgozni elektronikus formára. Annak ellenére, hogy későn szakadt nyakunkba ez a technika  (szerk. megj. számítógép, digitális fényképezőgép), meg kellett tanulni ezeket használni.

- Az Építészet Szatmáron című könyv szerint a várost nem lehet behatárolni sehová építészetileg, akkor bármit fel lehet itt építeni?

- Európai viszonylatban periféria vagyunk. Brassó, Szeben, Beszterce és más helyeken is, a szászok hoztak egy csomó mindent stílusban. Természetesen helyi sajátosságokkal Szatmárra, az alföldi városba is elértek különböző stílusirányzatok, de itt aztán végképp áttételesen jelentkeztek. Ha azt mondom barokk, késői, leegyszerűsített, reformátusok által is elfogadott, lényegített változatával élünk itt. Nem érdemes nagy vonulatokhoz kapcsolni, de meg kell mutatni a helyi értékeket is. Historizmus, barokk, szecesszió, neogotikus, klasszicista, román építészeti vonulatok jegyei számtalan helyen fellelhetőek. De aztán az ember Le Corbusier szatmári vonatkozásairól is olvas. Kétségtelenül hatott N. Porumbescu műépítészre, de kevés sikerrel, mert rossz helyen, rosszul oldotta meg a feladatot. Egy grandomán, beteg társadalom kivetülése ez a megoldás. Mert van egy természetes adottság, a Szamos, amely egyidőben kapcsolja össze és osztja ketté a várost. Adott annak a gyönyörű, természetes környezete és a mostani újközpont a lépcsősorával kizárja azt a városból. Talán a túloldalon, nem ennyire összezsúfoltan, égretörően jól mutatna, vagy legalábbis elfogadható lenne. De itt indokolatlanul uralja az egészen más karakterű városunk hangulatát.

- Több értékes épület eltűnt, mit lenne érdemes megőrizni? Kérdezik-e a művészeket ezzel kapcsolatban?

- A városgazdálkodás dolga, nem a művészeké. Két módon sikerült hatni már eddig is ebben az irányban. A visszaszolgáltatott épületek tulajdonosai is, a magánszférában értékesített épületek tulajdonosai is pozitív tendenciákat jeleznek munkáikkal. A Püspöki palota, a Hám János Iskolaközpont vagy a Bódi Villa, az Astoria mutatja, ha tulajdonos van, érdek is van és lehet jó eredményre számítani.