Erdély Kelet és Nyugat közötti kettőssége

Erdély Kelet és Nyugat közötti kettőssége
Nagyvárad- Szerda este az Ady líceum dísztermében folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia történelmi modulja. Ezúttal Oborni Teréz egyetemi docens tartott előadást az Erdélyi fejedelemség: Kelet és Nyugat között címmel.

Az egybegyűlteket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte.
Felvezetőjében Oborni Teréz arra hívta fel a figyelmet: a 16-17. században Erdély kettős kiszolgáltatott helyzetben volt Kelet és Nyugat között úgy, hogy a török vazallusaként a magyar államiság őrzőjének és védelmezőjének, az össznemzeti politikai érdekek képviselőjének és a nemzeti kultúra őrzőjének, letéteményesének bizonyult.
Ha a Porta, vagyis az Oszmán Birodalom központi kormányzati szerve felől vizsgáljuk a történteket, a kibocsátott dokumentumok (úgynevezett ahdnamék) azt bizonyítják: Erdély különleges státusú tartománya volt a birodalomnak, vagyis kiváltságos vazallusi helyzetet élvezett. Ennek oka, hogy 1528-ban Szapolyai János követe tárgyalásokat folytatott Konstantinápolyban annak érdekében, hogy megszerezze Szulejmán támogatását az ura számára. Ez a szövetség megköttetett, természetesen úgy, hogy mindenki tudta: nem két egyenrangú, vagy hasonló hatalmi potenciállal bíró uralkodó egyezett meg egymással, illetve I. Ferdinánd ellenében. Erdélyt ugyanakkor nem tagozták be az Oszmán Birodalom adminisztratív kormányzati egységébe, ami az utóbbi években a történészek azzal magyaráznak, hogy földrajzi elhelyezkedése lévén nem illeszkedett a török hódítás fő irányába. 1567-ben János Zsigmond, mivel biztosítani akarta az utódlását, az említett szövetségre hivatkozva elérte, hogy a Porta engedélyezze a szabad fejedelemválasztás jogát, 1571-ben pedig Báthory István ugyanolyan feltételek mellett kért és kapott ahdnamét, ami többek közt azt is jelentette, hogy Erdélynek például kevesebb adót kellett fizetnie mint Havasalföldnek vagy Moldovának. Az is igaz azonban, hogy a szultán úgy gondolta, gyakorolhatja uralmát Erdély felett (amit azért néhány ügyesebb fejedelem, például Bethlen Gábor is kijátszott), illetve a fejedelemség nem folytathatott önálló külpolitikát.

A királyság felől

Ha a Magyar Királyság felől szemléljük az eseményeket, azt látjuk, hogy 1526-1540 az átmenet kora volt, amikor I. Ferdinánd és Szapolyai János azért küzdött egymással, hogy ki legyen az egyetlen király. Az 1541 és 1571 közötti három évtizedben Erdélyt Keleti Magyar Királyságnak is nevezhetjük, hiszen János Zsigmond idején egyes vélemények szerint még nem beszélhetünk fejedelemségről, miközben jogilag megkoronázott magyar király volt az özvegy Jagelló Izabella, és 1551-ben bekövetkezett haláláig a kor meghatározó politikusa volt Fráter György, aki azon manőverezett, hogyan lehetne átjátszani az uralmat a Habsburgoknak. Ennek a bonyolult időszaknak, illetve a hatalmi harcoknak aztán az 1571-es speyeri szerződés vetett véget, mely rendezte a Magyar Királyság viszonyát Erdéllyel, s melynek jogelvei tulajdonképpen a Szent Korona eszméjéig nyúltak vissza. E megállapodás ugyanakkor olyan közjogi viszonyokat teremtett, melyek a későbbiekben aláírt egyéb egyezségekben is visszaköszöntek, mint például a Báthory Zsigmond fejedelem és Rudolf császár nevéhez köthető két prágai szerződés (1595, 1597), a Bocskai István és Rudolf közt létrejött bécsi béke (1606), a Báthory Gábor és II. Mátyás közötti kassai megállapodás (1608), vagy az 1613-as pozsonyi egyezmény. Ezt az újabb időszakot aztán az 1614-es linzi egyetemes rendi gyűlést követő 1615-ös nagyszombati megegyezés zárta- már Bethlen Gábor idejében-, melynek nyilvános pontjai kimondták, hogy Erdély megmarad a szabad választás jogában, Erdélyt és a Részeket a magyar koronától nem idegeníthetik el, és a Részeket Bethlen mint azok ura (dominus) uralja. Tikos kiegészítése emellett azt rögzítette, hogy „a fejedelem elismeri a magyar királyt az egész kereszténység fejének, magánál nagyobbnak és feljebbvalónak. Erdélyt és a Részeket pedig neki, azaz a királynak alávetettnek, a Magyar Korona elválaszthatatlan tagjának (inseperabile membrum) fogadja el; és a korona jogának ártani nem fog”.
Összegzésként tehát elmondható: minden fejedelem rendezni szerette volna kapcsolatát a Magyar Királysággal is, miközben ehhez mindkét „impérium” jóváhagyása szükséges volt. Eközben 1571-1619 között nyilvános vagy titkos szerződések születtek, a magyar királyok pedig jogigényt támasztottak Erdély visszaszerzésére, melynek szuverenitása korlátozott volt mindkét irányból.

Történelmi szerep

Oborni Teréz ugyanakkor kiemelte: az erdélyi magyar állam történelmi szerepéről elmondható, hogy alkotmányossága a középkori Magyar Királyság alkotmányos berendezésén alapult, miközben megőrizte az erdélyi rendiség struktúráját. Bár az Oszmán Birodalom alávetettje volt, komoly kapcsolatokat alakított ki a nyugati keresztény országokkal, és teret adott a reneszánsz eszméinek, illetve humanista tudósoknak, íróknak kínált helyet és tevékenységi lehetőséget. Befogadta a politikai menekülteket „egy nemzetek” lévén, és otthont adott a reformációnak, a négy bevett vallás intézményes rendjének (iskolák, nyomdák működése, és velük az anyanyelvi kultúra kibontakozása), melynek képviselői megtalálták a helyes arányt az európaiság (latin nyelvű tudományosság) és nemzetük iránti elkötelezettség (anyanyelvűség) között, ami kifejezetten nagy hatással volt a nemzeti egységtudatra, és ez a 17. században is megmaradt. Emellett a politika- és diplomáciatörténetben az Erdély aranykorának nevezett korszak az állam történetének fénykora volt, és Erdély a vesztfáliai békében (1648) európai elismertségre tett szert.

Mihály vajda

Oborni Teréz arra is kitért: az általa eddig hozzáfért és tanulmányozott dokumentumok azt bizonyítják, hogy az 1599-es gyulafehérvári országgyűlésen az erdélyi rendek nem választották meg az önszorgalomból Erdélybe lépő Mihai Viteazult, illetve nem volt beiktatási ceremónia, hanem puccsal szerezte meg a hatalmat. Beszédes, hogy az általa kibocsátott nagyobb horderejű oklevelek fejlécein is önmagát a Rudolf császár által kinevezett katonai helytartónak nevezte, nem Erdély fejedelmének, és inkább a főurak szimpátiáját akarta kivívni magának. A miriszlói csatában verességet szenvedett, majd 1601-ben Basta megölette őt, mivel a császári udvarban már nem tartottak igényt a szolgálataira.

Ciucur Losonczi Antonius



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter