Erdély helyzete a neoabszolutizmus idején

Erdély helyzete a neoabszolutizmus idején
Nagyvárad- Szerda este az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja keretében Szász Zoltán, az MTA Történettudományi Intézetének ny. igazgatója tartott előadást az Ady Endre Középiskolában a neoabszolutizmus koráról.

 

A megjelenteket szokás szerint Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Szász Zoltán egyetemi oktató, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének nyugalmazott igazgatója előadása elején kijelentette: az 1848-as forradalom és szabadságharc leverését követő hét évtizedben Erdélyben többen változott a világ, mint a török hódoltság utáni korszakban, ezért 1849 nyugodtan nevezhető zéró órának, parafrazálva 1945-öt, Németországot és a „Stunde Null”-t. Egy teljesen új világ épült a Királyhágó-melléken túl, ahol a megtorlások is enyhébbek voltak. Természetesen azért számos probléma, vitás ügy adódott, melyekre lehetetlenség egy másfél órás értekezés keretében kitérni teljes egészében, ezért a történész válogatva ezek közül, három témára tért ki: a politikai rendszer jellege, a gazdasági és társadalmi vonatkozások, valamint az egyre fontosabbá váló nemzetiségi kérdés.

Arra hívta hallgatósága figyelmét: új berendezkedést alakítottak ki Erdélyben, érvénytelenítették az Uniót, hat kerületre osztották fel, és nyomozóbizottságokat állítottak fel. Érdekes, hogy a nemzetiségek nem voltak elégedettek a történtekkel: a szászok részére, bár korábban megígérték nekik, nem hoztak létre német koronatartományt, a mócokat pedig lefegyverezték. Ugyanakkor hiába mentek román deputációk Bécsbe, és Avram Iancut sem vette komolyan Ferenc József. „Azt szokták mondani, hogy a nemzetiségek azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül: egységes birodalmat, adórendszert, új közigazgatást, kötelező német nyelvhasználatot. Ez azonban nem teljesen igaz, mert a Bach-korszakban az elnyomás egyformasága egyenlőséget teremtett”, vélekedett Szász Zoltán. Hozzátette azonban: nem létezett ugyan nemzetiségi szabadság, viszont elindult egy modernizációs folyamat.

Mit lehetett tenni?

Mit tehetett ilyen körülmények között az erdélyi magyarság? A társadalmi életben kibontakozott egyfajta ellenállás, melynek egyik jelképe Mikó Imre gróf volt. Feltámadt az Erdélyi Gazdasági Egylet: állat- és gépbemutatókat szerveztek, mezőgazdasági technikákat próbáltak meghonosítani, és ugye ahol emberek összegyűlnek, ott előbb-utóbb a politika is szóba kerül. Emellett megpróbálták megmenteni a kolozsvári Nemzeti Színházat, működni kezdett az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Infrastrukturális fejlődés viszont a neoabszolutizmus korában, vagyis a kiegyezésig nem volt, a szűkebben vett Erdély vasúti hálózata 1867 után épült ki. Az ellenállás másik módja az összeesküvés volt, de ekkor is érvényesült az a mondás, hogy „a magyarok nem jó összeesküvők, mert túl sokat fecsegnek, és azokra gyanakodnak, akikre nem kellene, akikre pedig kéne, azokra nem”. Emellett 1849-1862 között sok tervezés zajlott az emigrációban, a magyarok és a románok között. Noha állandó veszekedésekkel jártak ezek a tárgyalások, azért mindkét fél együttműködésre, megegyezésre törekedett. Közismert Kossuthnak a Dunai Konföderációs ötlete, de a különböző javaslatokat a magyarországi belső politikai elit egy idő után nem támogatta, mert közben egy újabb rezsimváltást eszközöltek a Habsburgok, egyfajta restauráció következett be. Megnyílt a lehetőség a belső politikai életre, és ezért elveszítette funkcióját az emigráció.

Szász Zoltán meglátásában Erdély azért volt fontos ezekben az években az osztrák birodalom számára, mert ellensúlyt képezett Magyarországgal szemben, eszközként használták a különállását a liberálisok sakkban tartására, és ugyanakkor bázist jelentett a bécsi abszolutista törekvéseknek. Ezért volt szükség arra, hogy 1867 előtt az uralkodó előre elfogadja az Unió visszaállítását, beleegyezzen egy új alkotmányosság bevezetésére, s csak ezután következhettek a kiegyezési ünnepségek.

Nagypolitikai érdekek

Szász Zoltán azon meggyőződésének adott hangot: Erdély politikai kérdések tömkelegének a terepe volt, melyben ugyan jutott hely a nemzetiségi kérdéseknek is, de inkább a nagypolitikai érdekek voltak a fontosak. Annak függvényében alakultak előbbiek, hogy miként viszonyultak egymáshoz a magyar és az osztrák konzervatív és liberális erők. Az 1867-es új berendezkedés azonban, mely visszahozta a magyar politikai hegemóniát, lehetőséget teremtett a nemzetiségeknek arra, hogy a tudományban, az egyházban, a közéletben kibontakozzanak, mert a magyaroknak csak a látszat volt fontos, regionális és helyi szinten mozgásteret engedtek a nemzetiségeknek.

Ciucur Losonczi Antonius