Emlékek, melyeket „bűn lenne nem közzétenni”

Id. Székely István otthonában, írógépénél
Id. Székely István otthonában, írógépénél
Emlékiratait írja id. Székely István ny. lelkész, akit asszonyvásári otthonában kerestünk fel. Van mire emlékeznie bőven, hiszen idén nyáron tölti be 90. életévét. Tanítóból lett lelkész, mindkét hivatásában öt helyen szolgált.

Amikor a délelőtti órában találkoztunk, id.Székely István ny.lelkipásztor már tisztában volt az aznapi Bihari Napló tartalmával, így azt is tudta, mért kellett egy napot halasztani eredetileg előző napra megbeszélt találkozónkat (akkoriban készültek a határátkelők nyitására például Semjénnél). Bár már a várva-várt tavaszt idéző napsugár fénylett Asszonyvására felett is, jólesett a cserépkályha melege az otthonos, emlékekkel telezsúfolt gerendás szobában. Az asztalon írógép, mellette több száz gépelt oldalon egy kanyarokkal teli életút: az idén 90. évét betöltő lelkész emlékirata. Mint megtudtak, Sógor Árpád, a Kolozsvári Teológiai Intézet ifjúsági lelkipásztora jó évtizede intézett felhívást a nyugalmazott lelkészekhez, hogy azok vessék papírra emlékirataikat szolgálatukról, életükről, ünnepeikről, örömeikről és bánataikról, sikereikről és kudarcaikról. Mindezt azért, hogy egy kötetben összegyűjtve a pályakezdők okulását szolgálja, ugyanis az ifjúsági lelkész úgy tapasztalta, hogy a fiataloknak nincs kapcsolatuk az idősebbekkel, utóbbiak tapasztalatait pedig “bűn nem közzétenni”. Id.Székely István is hozzálátott akkor, de aztán családi gondok miatt abbahagyta. A kötet azóta elkészült, nélküle, de aztán újra nekifogott, s immár nem aprózza el: míg az említett kötetben fejenként 20-30 oldalt kapott egy-egy szerző, ő már 200 gépelt oldalon is túl jár. Hiszen van mit írnia…

Barázdából ki, barázdába be

Id. Székely István 1927. július 3-án született az akkor Nagybánya járáshoz tartozott Géresen, középparaszti szülők 3. (legkisebb) gyerekeként. Úgy volt, hogy a faluban marad, ahol a református népiskolában tanult, ám szülei Gyula nagybátyja tanácsára hallgattak: “a Pista fiút kiveszik a barázdából”. Vitte is a nagybácsi magához Pestre, hogy közel a Ludovikához, VIII. kerületi kisdiák legyen. Könnyes volt a búcsú, és aztán még jónéhány könnyes fordulat következett az évtizedek során, melyek között nagyobb lépésekben haladtunk. A szépemlékű iskolaéveknek a háború vetett véget, a 17 éves fiatalember visszatért falujába, ahol a jegyző, a pap és a tanító számított igazán valakinek. Mégiscsak beállt a barázdába, hiszen pótolni kellett a háborúba ment, majd fogságban esett édesapát, vetett és aratott, gondozta a jószágokat. Aztán jött az újabb fordulat, mikor írástudó lévén, írnoknak vették a jegyző mellé, a 120 pengős fizetés bizony nem volt megvetendő. Édesanyja (“Áldassák a neve”, teszi rögtön hozzá) látva fia elszántságát úgy döntött, a kis vagyonból csinál annyi pénzt, hogy fia mégis tanító lehessen, a közeli Szatmáron volt képzőben. Négy év után kántortanító is vált belőle, amikor 1 hónap múltán beütött a tanügyi reform…

Tanítóból lelkész

Világi tanítóként öt helyen tanított, közben katonának sorozták, ahol románul is igen jól megtanult. A seregtől nehezen szabadult, át- és továbbképzésekre hívták, a beígért hónapokat aztán újabb- és újabbakkal toldották meg. Végül csak a kis nebulók okítása mellett tette volna le a garast, de ez nem mindenkinek tetszett akkoriban: egy tanító, aki “Amerika-barát”, jár templomba, sőt, még orgonál is! Ezt nem lehetett hagyni, megsúgták neki, hogy önként lépjen tovább… Ezek után döntött úgy, hogy elege van az akkori tanügyből, 26 évesen jelentkezett a teológiára, aminek az az előnye is megvolt, hogy lemondott róla a hadsereg is, igaz, felvételi előtt még 5 hónapig állhatott a “békeharc” frontján. Ahogy öt helyen volt tanító, úgy öt helyen szolgált lelkészként is: Érszodoróban (Szatmár megye) kezdte másfél évig segédlelkészként (30 évesen), következett újabb 1.5 év  Szapáryfalván (Temes megye), 4 év Magyarcsaholyban (Szatmár megye), 15 év Székelyhídon, 12 év Zilahon. Utóbbi több szempontból is embert próbáló időszak volt. Például azért, mert osztatlan, mintegy 10 ezer lelkes gyülekezetben egyedül látta el a feladatokat, ez a 12 év alatt 4500 lelkészi szolgálatot jelentett. Például azért, mert az akkor püspökkel igen sokszor “összerúgta a patkót”.

Emlékek között

Nyugdíjba aztán 1989. nyarán ment, feleségével Nagykárolyba vonulva vissza, egy tömbházlakásba, de külön szőlőskertet is művelve. Három és fél éve immár, hogy Asszonyvásárán lelkész fia mellett, a parókai szomszédságában lévő kis házban, immár egyedül él. De nem magányosan, hiszen, mint említettük, a szomszédban van a családja, régebben nyugdíjasként is vállalt szolgálatokat, továbbá körülötte vannak emlékei. Fotók, iskolai bizonyítványok, mindenféle iratok, könyvek, kimutatások – kilenc évtized személyes emlékei, ugyanakkor szinte az egész XX. század kordokumentumai. Mindezt versekben is megörökítette, de emlékirataiban is, melynek ottjártunkkor 214 oldalánál tartott és még tervezett vagy 20-30 oldalt.

Akár az internetre is

Az évtizede megálmodott közös kötetből már kimaradt ugyan, de egy irattárban, az utókor okulásra még jó lehet memoárja, véli id.Székely István, aki a modern információ-áramlás vívmányaival is tisztában van, hiszen, mint fogalmazott, nem bánná, ha az az internetre is felkerülne. Ennek érdekében már folyamatban van az általa leírtak számítógépre vitele, és ki tudja, még akár egy kiadó is felfigyelhet rá. Az írógép tintaszalagja alól csak igaz történetek, konkrét, bizonyítékokkal alátámasztott események kerülnek ki, és lehet, lennének, akik (vagy akik utódai) nem örülnének, ha mindez napvilágot látna. Ez azonban id.Székely Istvánt nem zavarja, mint mondta: minden igaz, mindenért vállalja a felelősséget, mint annyiszor az elmúlt kilenc évtizedben.

Rencz Csaba



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter