Emlék az utókornak: Egy honvéd visszaemlékezései

Emlék az utókornak: Egy honvéd visszaemlékezései
Családi dokumentumok rendezgetése közben került elő egyik székelyhídi olvasónk üknagyapjának az első világháborúról, illetve az azt követő évekről írt visszaemlékezése, melyet, mint kordokumentumot adunk közre.

Tatai István székelyhídi olvasónktól kaptuk az alább több részben olvasható, megszerkesztett kéziratot, melynek aktualitást ad, hogy nemrégiben volt az első világháború kitörésének 100. évfordulója. A szöveg szerzője olvasónk üknagyapja, Farkas Gábor (1877–1949) építőmester és kőműves, az első világégés részese volt, mint a debreceni 39. gyalogos ezred  katonája, és ennek „köszönhetően” bejárta fél Európát, harcolt a piavei fronton, és Doberdónál is, majd szerencsésen hazatért. A visszaemlékezés régi fotók és családi dokumentumok rendezgetése közben került elő. Olvasónk joggal fogalmaz úgy, hogy igazi kincsre bukkant, hiszen a papírra vetett szöveg a hozzá tartozó fotókkal kiegészítve valóságos kordokumentumnak nevezhető: hogyan látta a háborút egy katona a lövészárokból, és hogyan a háború utáni éveket. Hogy valóban így van, arról most győződjenek meg olvasóink is, íme Farkas Gábor visszaemlékezése.

„Engem is besoroztak…”

Születtem 1877. hatódik hó 10-én, Székelyhídon. Édesapám Farkas Gábor (született Székelyhídon), édesanyám Nyéki Erzsébet (született Váncsodon, Magyarországon). Két és fél évig voltam nyomdász tanonc, de láttam, ez a szakma nem nekem való, ezért kőműves tanonc lettem  4 és fél évre. A segédi idő alatt dolgoztam többek közt Nagyváradon, Érkeserűben, Szatmáron, Nagykőrösön, Kecskeméten, Budapesten. Amikor hazatértem, apám látta, hogy megkomolyodtam, és mivel egyedül nem élhettem, hát megnősültem, Hatházi Julianna lett a hites feleségem. Kőműves iparosként építettem az Érmellékem  többek között az asszonyvásári leányiskolát, a székelyhídi pala, később papírgyárat, a nagykágyai malmot. Miután kitört a háború, a Duna és a Tisza közét már elfoglalták a szerbek, az oroszok a Kárpátokat, engem is besoroztak, kiképzésre elvitek Jaromérba (Csehországba), 6 heti kiképzésre. Onnan kerültem Königgratzba (középkori magyar neve Királyvárad), ott volt a harctéri kiképzés, akkor voltam 37 éves. Később 4 hétig voltam, 1916. januárjában a doberdói fennsík lövészárkaiban, melyek közönséges árkok voltak, az ellenség felőli oldalon földdel megrakott zsákokkal egy méterrel megmagasítva.

Méterekre az ellenségtől

A zsákok között vaslemez volt, az azokon volt lyukakon dughatta ki a katona a puskája csövét. Az ároktól egy méterre volt a drótakadálynak nevezett tövises drót, de csupán 20 méterre volt az ellenség is. A tisztek pince alakú, kősziklába vájt üregben voltak, onnan osztották parancsaikat. A katonák az említett árkokban kellett legyenek 10 napig és 10 éjszakán át, az ennivalót éjszaka vitték nekik, már amikor lehetett. Csendesebb időben, amikor nem volt támadás, az 500 emberből 15 – 20 halt meg naponta. Éjszakánként, hogy az ellenséget meglessük, világító rakétát kellett kilőnünk, de sok volt a gránát és repesz, ami az emberek életét könnyen kioltotta. Az életüket vesztett bajtársakat a szanitécek hajnalonként szedték össze, és vitték 2 kilométernyi távolságra, ahol koporsó nélkül, saját ruháikban temették el őket. A sebesülteknek a szanitéc gyorssegélyt nyújtott.

Sok magyar nyugszik olasz földben

A 10 keserves nap eltelte után, hajnali időben érkezett el a váltás ideje, a mi, 39. számú ezredünket a 41. számú váltotta. Nagyjából 10 kilométeres távolságban voltak a deszkából épült pihenő barakkok, egybe 100 ember fért be. Ezeket az építményeket az ellenség, leginkább repülőről, rendszeresen szétverte.  Ez a barakktábor egy kis falura hasonlított, a katonák még kis templomokat is építettek deszkából. Volt idő körülnézni a környéken. Doberdó éghajlata meleg, megterem a citrom, a narancs, a füge, a babér, a gesztenye, a rozmaring. A talaj köves egyik helyen, a másikon a burján akár 60 centisre is megnő, a kopárságban semmi nem terem. Egy idő után megbetegedtem, legyengültem, ezért kórházba vittek előbb San Daniele-be, ahonnan másfél hónap után Budapestre kerültem 2 hónapra. Átkértem magam Debrecenbe, ahol újabb 4 hónapig lábadoztam, majd áthelyeztek Érmihályfalvára újabb 5 hónapra. Ekkor már Románia is hadban állt, katonái bevonultak Kolozsvárra. nem sokáig voltak ott, a németek és a magyarok visszaverték őket Bukarestig.

Négy nap, négy éjjel

Ez idő tájt már Mihályfalván nem lehetett maradni, vissza kellet menni az ezredhez. Ott, ahol már korábban  voltam, az üdülőbe (San Danielle – szerk.megj.) készítettem egy konyhát épülettel együtt, ahol 500 embernek főztek. Innen beosztottak a menetszázadba, 4 nap és 4 éjjel mentünk vonattal, míg az olasz tengerparthoz értünk, Doberdóhoz közel. Ekkor már az olaszokat Coneglián túl, a Piavé partjánál állították meg a magyar és német hadtestek. A tengerparton kiszálltunk, gyalog mentünk Conegliáig. Szép város volt nagyon, gyárak raktárak, vasúti nagy épületek. Az olaszok, mikor visszavonultak, felgyújtották, az állomást szétlőtték, ebben a nagy városban nem maradt 20 családnál több, a többiek elmenekültek. Mi egy kastélyban szálltunk meg, melynek a kertjéből lett az elhunytjaink temetője: a Piavénél meghalt embereinket ott temettük el. Engem, mint mesterembert, beosztottak a temetkezéshez, tiszteknek csináltan koporsót, közlegényeknek keresztet. Itt kevés ideig voltam, újra beteg lettem, kórházba szállítottak, de csak olasz területen, mivel senki beteget az országunkba vissza nem hoztak, ott volt az üdülőnk is, nagyon sok magyar nyugszik az olasz földön.

Nehéz helyzetben

Innen áthelyeztek a divíziós asztalos műhelybe itt már nagyon jó dolgom volt, 10 napra kaptunk 30 olasz lírát, az volt a lénungunk (fizetésünk). A magyarok1908. májusában átkeltek a Piavén, 14 nap és éjjel egyformán tűz alá voltunk véve. Zita királynénk, az olasz király leánya, árulást tett, a folyó vizét előbb elzáratta, majd, mikor felgyűlt, megengedtette – embereink közül sokan az ágyútűzben haltak meg, mások vízbe fúltak. A mieink kimerültek, nehéz helyzetükben feladták a frontot, a hátralevő emberek pedig fellázadtak: 1918. október 10-én reggel egy jeladásra mindenki felvette a holmiját, fegyverét azzal, hogy nem megy senki a frontra, e helyet védje meg a cseh, mi csak Magyarországot védjük, nem kell nekünk az olasz föld.

Következett Székelyhíd, hazaértem

A tisztek, nem bírván a legénységgel, arra hivatkoztak, hogy „fiúk, messze van Magyarország!” Nem baj, megyünk gyalog is, volt a válasz. A honvédek minden magyart összeszedtek, a fegyvert otthagyták, és elmentek. Október 20-án este jött a parancs, hogy a civilektől hozzunk szekeret, jószágot. Összeszedtünk 25 szekeret, megraktuk élelemmel, a szegény emberektől az utolsó jószágokat is elhoztuk, azok nem győzték siratni. Elindultunk, reggel hallottuk a robbanásokat: a mi embereink amit nem tudtak elhozni, azt felgyújtották. Az országútra érve láttuk, hogy mindenfelől jönnek az emberek a frontról, alig fértek, az égen olasz repülők szálltak. Az utolsó olaszországi falunál, a Plocken hágónál jártunk, amikor újabb parancs jött: fegyvert elégetni! Másnap reggelre elértük Ausztria első faluját, Kötschach-Mauthent. A parancs szerint semmihez nem volt szabad nyúlni, aki azt megszegi, egyből hadbíróság elé viszik. Ekkor már nagy hatalmuk volt a civileknek.

Ismét változás

Meneteltünk tovább, majd Maltambergben szálltunk vonatra, ahol 14 nap utazás után a csehek mindent elszedtek, élelmet, felesleg ruhákat. Pécsre érve jött a parancs: le a sapkát, rózsával. Vártak bennünket, húzták, hogy „Kossuth Lajos azt üzente…”, teával és kaláccsal kínáltak. Innen tovább utaztunk Budapestre, Debrecenbe, végül  következett Székelyhíd. Hazaértem! Aztán jött ismét a változás, a kommunisták az egész országban Kun Béla és Lenin nevében kormányoztak. Ezek sok embert eltetettek láb alól, Pesten a Dunába lökték, akik ellenük voltak. Kezdett minden hivatal románná alakulni. 1930-ban elmentem Bukarestbe munkára, 3 hét után tovább Dömbovicára, ahol 6 hónapig voltam egy nagy cementgyárban, és 32 ezrest kerestem. Ó-Románia egy része, Brassótól Szinajáig nagyon sziklás sok erdőséggel, sok forrása van, aztán nagy síkság következik. Ugyanabban az évben, november elsején jöttem haza. Decemberben a székelyhídi papírgyárban robbanás történt, négyen meg is haltak.

„Román idő”

Szüleim sírkövét 1931. januárjában készítettem el, február 16-án meghalt feleségem, Hatházi Julianna. Április hónapban újra nősültem, Bóné Juliannát vettem el. Édes fiam, ifj. Farkas Gábor 1932. április 20-án született meg. A népnek 1939-ig tűrhető volt az élete. Ez ideig 2 minisztert is lelőttek, és most már sűrűsödnek a vészjelek: az olaszok elfoglalták Szicíliát, a németek Ausztriát, az oroszok Lengyelország egy részét, és Finnországot 1939. december 1-én. A “román idő” alatt a közigazgatás román volt, 1939-ben készült el Székelyhídon a katolikus kápolnából egy román templom, ami mostanig sincs bepucolva. E napig 21 éve a román uralomnak…

Rencz Csaba



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter