Eltemették Rácz László atyát

Eltemették Rácz László atyát
Nagyvárad- Péntek délben eltemették Rácz Károly László áldozópapot, a Posticum lelkészét. A szertartás első fele a Szent László plébániatemplomban zajlott, ahol volt évfolyamtársa búcsúzott tőle.


A Szent László templom főoltára elé kihelyezett urna és fényképek mellé számos virág került annak jeléül, hogy sokan szerették és tisztelték Rácz Károly László áldozópapot, a váradi Posticum lelkészét.
A temetési szertartás itt zajlott első részének bevezetőjében Exc. Böcskei László megyés püspök azzal vigasztalta a gyászolókat: keresztény hitünk szerint Isten a földi életünk útján akar elvezetni bennünket a végső célhoz, vagyis az örök boldogsághoz, ezért földi életüknek a vége tulajdonképpen a célba érést jelenti azoknak, akik Isten akaratát keresik, felismerik és az ő útjain járnak. Mindazok pedig, akik eljöttek búcsút venni Rácz Károly Lászlótól, tulajdonképpen köszönetet mondanak az Úrnak azért, hogy őt is meghívta erre a célhoz vezető útra, s felruházta őt azzal, hogy másokat is ezen az úton vezessen, velük együtt haladjon. „Kérjük, hogy fogadja magához a jó pásztor a szolgáját, legyen irgalmas hozzá, és jutalmazza meg őt az örök boldogsággal”- mondta a püspök.

Számára valóság

Az evangéliumi részlet Szent János könyvéből szólt. Búcsúztató beszédében Pálos István főesperes-kanonok, várad-szőlősi plébános úgy fogalmazott: megrendülve áll, hiszen öt évfolyamtársa közül már csak ő van életben. Felidézte azt a 42 évvel ezelőtti pillanatot, amikor ifjú levitaként ott álltak Márton Áron püspök előtt, aki arra hívta fel a figyelmüket: olyan időben lesznek papok, amikor az emberek eltávolodtak Istentől és egyháztól, még a keresztények is. Nagy szükség van tehát az olyan kiválasztottakra, akik vállalják Isten meghívását Krisztusért és a lelkekért, és kitartóan mutatják a helyes utat. E felhívás számukra, illetve László atyának mértékegységnek bizonyult napról-napról, hétről-hétre, évről-évre, most azonban az Úr hazahívta őt a végső elszámolásra. Élénken él még bennünk mosolya, kedves szavai, nem lehetett őt nem szeretni. Küzdő és szenvedő ember volt, de sohasem panaszkodott. Amikor kellett, hallgatott, tudva azt, hogy sokszor a csend többet mond minden szónál, de ha kellett, a szavakkal is jól bánt. Jelenléte hiteles volt, az Isten iránti lelkesedése pedig felébresztette a kíváncsiságot a hallgatósága körében is. „Én hiszem, hogy amit hiszünk, ő már tudja, és amiben mi reménykedünk, számára már valósággá vált”, nyomatékosította a tisztelendő.

Ciucur Losonczi Antonius