Eltemették Kánya Endre örvéndi tiszteletest

Eltemették Kánya Endre örvéndi tiszteletest
Január 16-án, kedden az örvéndi református templomban zajlott a hétvégén elhunyt Kánya Endre lelkipásztor gyászszertartása. Csűry István püspök prédikált, az egyházközség és a helyi közösség nevében Sorbán Levente, a volt évfolyamtársak részéről Kerekes József búcsúzott.

A gyászolókat, a végtisztességet tévő gyülekezetet Dénes István-Lukács, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület generális direktora, a Bihari Református Egyházmegye esperese, élesdi lelkész köszöntötte, majd Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke hirdette Istennek vigasztaló igéjét a Máté evangéliuma 20. részének 29-től 34-ig terjedő versei alapján, mely a két vak történetéről szól a jerikói úton. Arra a kérdésre keresve szimbolikusan a választ, hogy „mit keresel itt?”, szószéki beszédében felidézte: Kánya Endre Szatmárnémetiben született, majd szüleit követve elvándorolt Szinérváraljára. A szatmári Kölcsey Gimnáziumban végezte a középiskolát, majd a teológiai tanulmányait követően Tiszahosszúmezőn ismerkedett meg leendő feleségével, akivel a válásukig 23 évig élt együtt. Svájcban, Bázelben tanult, segédlelkészként szolgált Várad-Olasziban, illetve ugyanakkor a KREK titkára is volt. Tanított és tanult egyszerre a Sulyok István Főiskolán és a Partiumi Keresztény Egyetemen, majd pedig tanult a Debreceni Hittudományi Egyetem azért, hogy doktori címet szerezzen. 1997-től, húsz esztendőn keresztül az örvéndi gyülekezet lelkipásztora volt a közelmúltban bekövetkezett haláláig. Teljes erővel a gyülekezet és a közösség építésre koncentrált, miközben megszülettek lányai. Emlékművet avattak, imatermet hoztak létre az örvéndiek, kápolnát építettek, egyházi földeket szereztek vissza, megépítették a templom támfalait. Rendezvények sokaságát szervezték azért, hogy mindenkor, minden alkalommal látni lehessen a munkálkodó és szolgáló embernek a hitét.
A két vak amikor rájön arra, hogy Isten mennyire szeret, követték őt. Nem maradtak tétlenül, nem kezdtek el örvendezni, és nem kezdtek el ünnepelni, hogy végre megjött a látásuk, az az ajándék, mely életünknek legnagyobb ajándéka, hanem követték. Már látták Jézus útját, és látták a haladó Krisztust, és elkezdték követni őt. „Ebben a cselekedetben, ebben a mozdulatban van az ember igazi teljes vigasztalása, mert Jézus Krisztusnak követésében ott van: jöhetnek még gondok, és rettenetes viharok előtt állhatunk, nagy kihívások közt vergődhetünk, de ha az előttünk levő Jézust követjük, akkor mindenképpen védelmet nyerünk, amelynél csodálatosabb nincsen. Ez az élet legcsodálatosabb receptje, a félelem megoldása, a vigasztalás erőforrása”- hangsúlyozta az egyházfő. Úgy tűnik most, hogy a koporsót fogjuk követni. Innen a szolgálati helyről, ahol húsz esztendőt eltöltött, követjük a koporsót arra a helyre, ahol nyugalma lesz a megfáradt testnek. Ebben a koporsóban azonban nincs az, ami már az Úrnál van. A lélek, mely dobbantotta a szívet, mosolyra fakasztotta a szemet, amely szeretni és ölelni tudott, ha kellett, és amit nem tudunk itt tartani. Úgy kövessük tehát, már az első lépéstől a koporsót, hogy máris tudjuk, hogy Jézus Krisztus nyomában vagyunk, mert a koporsó előtt is Ő halad- nyomatékosította.

Emlékezés

A volt évfolyamtársak nevében Kerekes József várad-rogériuszi lelkipásztor búcsúzott. Felelevenítette: ’89 nyarán a Protestáns Teológiai Intézetbe való felvételire készülve, a professzorok tartotta felkészítők szünetében az udvaron elegyedtek beszélgetésbe. Mosolygott, nyugodt volt, és derűs. Nagyon tudatosan készült a szolgálat idejére, képezte magát a tananyagon túl is. Később aztán, 2000 márciusában, már mint püspöki titkárral találkozott vele. Szerényen, kitűnő humorral oldotta fel a püspöki hivatalban a rengeteg feladat során összegyűlt feszültséget. Legközelebbi találkozásukra a nagyvárad-újvárosi templom mellett került sor. A mosoly a régi volt, de derű már nem társult mellé: a presbitérium meghívása ellenére a gyülekezet közgyűlése nem választotta meg lelkipásztorául, hasonlóra pedig nem találunk példát az emlékezetben.
Aztán már nem voltak érdemi találkozások. Csak hallotta, hogy kényszerűségből a PKE is megvált korábbi oktatójától. De beszélni már nem volt kivel, mert ekkor már nagyon visszavonult a kerületi, egyházmegyei, értekezleti közélettől. A visszavonultságának részleteiről Sebes Körös-menti kollégái, gyülekezeti szomszédai tudnának vallani. A visszavonultságot betetőzte az egészségből való visszavonultság, amit betetőzött az életből történő visszavonulás, vagyis a halál. A kettő közötti állapotot a bibliás Ady sorai adják vissza leghitelesebben, A nincsen himnusza című versében. „A hit és remény után, a szeretet marad meg szelíd mosolyú, csendes szolgatársunk, Kánya Endre iránt. Isten veled, a viszont látásra”- zárta beszédét a tiszteletes.
A gyászszertartáson közreműködött a lelkészkórus, valamint a gyülekezet Salom kórusa. Kánya Endrét a Máramaros megyei Szinérváralján temették el néhány órával később.

„Jó emberünk volt”

Sorbán Levente presbiter azt mondta: Kánya Endre mosolygós, meleg szívű, nyitott ember volt, mindenre és mindenkire kíváncsi. Szegényekhez szívvel forduló, ember és ember között különbséget nem ismerő, személyes, kedves arc. Ahogy valaha Örvénden régiesen mondták: „jó emberünk volt”. Emellett a betűk és a szavak embere is volt: 46 év, és ki gondolta volna november végén, amikor együtt ünnepelt, nótázott a közösség, hogy 46 nap múlva földi értelemben ő már nem lesz. Ugyanakkor az utolsó napokban 460 óra adatott meg az orvosoknak, hogy segítsenek rajta. „Szeretett minket, örvéndieket és Örvéndet, és mi szerettük őt. Csak úgy, érdek nélkül. Mert ember volt nagybetűvel, és társaságában valamennyien, különbség nélkül, kicsit több, kicsit jobb embernek éreztük magunkat”- fogalmazott a jóbarát.

Ciucur Losonczi Antonius