Elrobog mellettünk az expressz, avagy ál balkáni boldogság

Elrobog mellettünk az expressz, avagy ál balkáni boldogság
Múlt pénteken este volt a magyar nyelvű ősbemutatója a váradi színházban Matei Vișniec Napnyugat expressz című darabjának, melyet a Szigligeti Társulat vitt színre Zakariás Zalán rendezésében. A pénteki premieren jelen volt maga a szerző is.

A francia-román szerző, Matei Vișniec Napnyugat expressz című darabját tavaly szeptemberben már láthatta a nagyváradi színházba járó közönség, akkor az amerikai Trapdoor társulat mutatta be angol nyelven Szabó K. Istvánnak, a váradi Szigligeti Színház egykori művészeti vezetőjének a rendezésében. Pénteken este pedig a magyar nyelvű ősbemutatóját láthatta ugyanennek a darabnak a színházkedvelő közönség Zakariás Zalán színre vitelében. A Napnyugat expressz tehát nyelveken, kultúrákon, kontinenseken átívelő érdeklődést kiváltó mű, a benne felvetett problematika reflektálásra késztet és nem csak az aktuálisa okán. Ugyanis bár a mű Vișniec Balkán trilógiájának a része, és a nagyon tágan értelmezett Balkán problémáira villant egy-egy fénynyalábot, de ezek a problémák általánosíthatók, hiszen a kulturális, a gazdasági kiszolgáltatottság, az egyik világrendből a másikba való átmenet bizonytalanságai nem helyspecifikusak.

Csöbörből vödörbe

Míg Szabó K. István Occidental expresse egy költőibb hangulatú, és e költőiség által egységbe fogott etűdsorozat volt, addig Zakariás Zalán egy harsányabb, a humorra nagyobb hangsúlyt fektető előadást rendezett a váradi színtársulattal. A Napnyugat expressz jelentei lényegében tetszőlegesen csoportosíthatók, variálhatók, és Zakariás Zalán jó érzékkel az egész mű alapproblémáját felvázoló jelenettel indítja az előadást, amely rávilágít arra, hogy a tágan értelmezett Balkánon együtt élő népek valójában ignorálják egymást, és ezen a kommunizmusból való megszabadulásuk sem változtatott: egymás megismerésének a szándéka helyett mindegyik nép a megváltás reményével kecsegtető Nyugat felé fordítja figyelmét. De a Balkán a nyugati világnak nem az értékeit, hanem az ide lecsorgó kulturális, gazdasági reziduumait kapta meg: az irodalom helyett a szitkokat, a gasztronómiai ínyencségek helyett a Coca-Colát, a filmművészet helyett hollywoodi bóvlit, vagyis a Balkán népei az egyik elnyomó rendszer kényszerű ideológiai fogságából egy másik világrendnek az önként vállalt kiszolgáltatottjaivá váltak. Ennek a kiszolgáltatottságnak a szimbóluma a Napnyugat expressz, a szegény – mert szegénnyé tett –, elhagyatott kelet-európaiak egyetlen kézzel fogható kapcsolata a gazdag, kifinomult nyugati világgal. Ugyanakkor az elhagyatottságnak is tökéletes kifejezője a balkáni város állomásán meg nem álló, hanem csupán ott átrobogó vonat, illetve a szibériai fogságot megjárt öreg, vak katona (Kardos M. Róbert kifogástalan alakításában), akinek minden vágya újra és újra érzékelni, majd megtapogatni az elhaladó vonatot.

Minden eladó

A geopolitikai senki földjén tengődő kelet-európaiak nem csak a testüket árusítják ki az amerikai katonáknak, vagyis a Nyugatnak, de a múltjukat, a szenvedéseiket, a tragédiáikat is pénzre váltanák, mint történik az a volt besúgó apa (Hajdu Géza), és az ebből a besúgásból kiadói könyvsikert álmodó lánya (Pitz Melinda) jelenetében. A balkáni népek a kultúrájukat is meghamisítják, ha a Napnyugat expressz utasai ezt kívánják, ezért bohóckodnak Kusturica féle álcigány lagziban, vagy drakulás vérszívó jelenetben. És hiába van néhány színész, aki lázadozik ez ellen a megalázó és méltatlan feladat ellen, a rendező (Dimény Levente) szava dönt, aki nem művészetet, hanem üzleti szolgáltatást akar nyújtani a vonat utasainak, akiket amúgy sem érdekelnek a Balkán valódi értékei, nekik csak a felületes szórakozás kell, amivel elüssék az időt a hosszú utazás során.

Lehetünk happy-k?

A mindezeken a fájdalmas tapasztalatokon többnyire humorral végigvezető darab végezetül a nézőket is behúzza a csőbe, hiszen a párizsi metróaluljáróban összefutó csóró amerikai zenész (Tőtös Ádám) és a romániai manele muzsikus (Kiss Tamás) félreértéseken alapuló egymásra találása a remek slusszpoénként funkcionáló végjelenetben csúcsosodik ki, melyben színészek és közönség együtt éneklik az angol nyelvű slágert: »Don’t worry, be happy!« Azaz Ne aggódj, légy boldog, vagyis felejtsd el mindazokat fájdalmas, sebfelszaggató életképeket, amelyeket épp az elmúlt két órában láttál, ehelyett szórakozzunk, és énekeljük együtt az amerikai világslágert. Annyira elbódító, realitásérzéket tompító össznépi dalolászás veszi kezdetét, hogy még a dalba beiktatott magyar és román nyelvű, valójában kegyetlenül őszinte sorok is kacagtatóan viccesen hatnak. Matei Vișniec azt mondta az ősbemutatót megelőző író-olvasó találkozón, hogy szereti az olyan vitákat generáló előadásokat, amelyek a függöny legördülése után sem hagyják nyugodni a nézőt. A Napnyugat expressz is ilyen gondolkodásra késztető, noha távolról sem tökéletes előadás. Lehet, hogy nem is volt cél, nekem mégis zavarónak tűnt az, hogy az előadás nem egy jól összefogott egész érzetét nyújtotta, ehelyett a jelenetek eléggé széttartóak voltak. A premieren az utolsó, éneklős jelenetnek is sokkal frenetikusabbnak, harsányabbnak kellett volna lennie ahhoz, hogy a hatása a telitalálat ötlethez mérten lehengerlő legyen. A színészek jó munkát végeztek, hitelesen alakítják a különböző figurákat. A premieren különösen Kardos M. Róbert, Sebestyén Hunor és Kiss Tamás nyújtottak emlékezetes teljesítményt.

Pap István