Együtt — de kik és hogyan?

Együtt — de kik és hogyan?

Szatmár megye – Együtt legyőzzük a
tbc–t — ismételgetik
úton–útfélen a WHO
legújabb jelmondatát. Mennyi köze van
ennek a valósághoz nálunk,
kérdeztük meg dr. Sălăgean
Liţat, a Tüdőgondozó
főorvosát.


— A Tuberkulózis Elleni Küzdelem
Világnapjával kapcsolatban
felröppent
információ–áradatban volt
egy olyan is, miszerint Románia —
lévén nálunk Európa-szerte
a legmagasabb a tbc–s betegek száma
— 2007 óta 3,6 millió eurót
kapott az Egyesült Államoktól az
érintettek
gyógyítására, illetve 
az új fertőzések
megelőzésére. Mennyit kapott
Szatmár megye és mire
fordították ezt a pénzt?
— Nincs tudomásom arról,
hogy ilyen segélyt kaptunk volna
bárhonnan is. De ha kapnánk, a
kórházi körülmények
javítására, illetve az orvosi
kezelésnek magukat alávetni
vonakodó fertőzöttek
motiválására
fordítanánk.

Jelmondatokon kívül
kitől, illetve milyen segítséget
várhatnak ahhoz, hogy ne nálunk haljanak
meg Európa-szerte a legtöbben ebben a
betegségben? Mi történik jelenleg a
betegség legyőzéséért
és mi az, amivel többet lehetne
tenni?
— Mind a szakorvosi vizsgálat
és az azt követő kórházi
kezelés, mind a járóbetegek
otthoni kezeléséhez szükséges
gyógyszerek biztosítása ingyenes,
még azoknak a számára is, akik nem
rendelkeznek egészségügyi
biztosítással.
Térítésmentesen
történik a betegek családtagjainak
rendszeres szűrővizsgálata, illetve a
fertőzésveszélynek kitett gyermekek
megelőző (profilaktikus) kezelése is.
Vidéken élő betegeinknek
saját gépkocsinkon
szállítjuk haza az szükséges
gyógyszereket, ebben soha nem volt hiány.
Csupán annyit várnánk el, hogy
rendszeresen szedjék és —
saját érdekükben! — az
ellenőrző vizsgálatokra
eljöjjenek. Az
együttműködés
hiánya?

Erre azonban éppen olyan nehéz
rávenni jórészüket, mint
bizonyos életviteli szabályok
betartására. Az
együttműködés
hiányának tudható be az
elhalálozások túlnyomó
többsége is. A fertőzöttek
rendszerint csak a betegség előrehaladott
állapotában jelentkeznek nálunk
és ahogy kicsit jobban érzik magukat,
félbeszakítják a kezelést,
dohányoznak, szeszesitalt fogyasztanak.
Veszélyeztetik a saját
életüket és a másokét,
nekünk pedig semmi törvényes
eszközünk nincs ez ellen. A
betegnyugdíjasokat esetleg rá tudjuk
szorítani, hogy hagyják magukat
gyógyítani, de akinek nincs
állandó jövedelme, azt nem lehet
pénzbírsággal fenyegetőzve
sem megijeszteni…

Nem lehetne
megelőzésképpen — az
érintett rétegekhez soha el nem
jutó
„információhordozó”
brosúrák árából
— inkább élelmiszert vagy emberhez
méltó
lakáskörülményeket
biztosítani a munkaképtelen betegek
családjának, gyerekeinek? Vagy preventori
körülmények között
gondoskodni azok
feltáplálásáról,
iskoláztatásáról?
— A bikszádi preventort
azért kellett felszámolni, mert a
szülők nem engedték el oda
gyerekeiket. A betegek gyógykezelésre
jelentkezésének
élelmiszercsomagokkal való
motiválása már nemzetközi
szinten is szóba került, de még soha
nem volt rá pénz. Az
információs anyagokat pedig —
amelyeket én személy szerint hasznosnak
tartok — más alapokból
finanszírozzák.

Báthory Éva