„Egy zavarba ejtő történelem, ha úgy tetszik”

Gyáni Gábor akadémikus, történész, a budapesti Közép-európai Egyetem oktatója
Gyáni Gábor akadémikus, történész, a budapesti Közép-európai Egyetem oktatója
A közelmúltban Gyáni Gábor akadémikus, történész, a budapesti Közép-európai Egyetem oktatója tartott előadást Váradon, az RMDSZ Bihar megyei szervezete által alapított Szacsvay Akadémia keretében. Az expozéja után exkluzív interjút adott portálunknak.

– Az egyik magyarországi kiadó körülbelül tíz évvel ezelőtt egy sorozatot indított útjára Mindennapi történelem címmel. A Horthy-korszak taglalását Önre bízták, miért?
– Sokat foglalkoztam ezzel, többek közt én írtam meg a Horthy-kor társadalomtörténetét, A magyar társadalomtörténet című összefoglaló munkában, ami az első ilyen jellegű. Azóta sem írtak ilyet egyébként tudomásom szerint. A Horthy-kor ’20-as, ’30-as, ’40-es évek szakértőjének számítok társadalom- és mentalitástörténészként, szóval ez állt ezen megfontolás mögött.

– Az egyik téma, melyet vizsgál, a közlekedés és a kommunikáció. Hogy fér össze a kettő?
– Ez a közlekedés és információcsere kérdését érinti. Egyrészt arra vonatkozik tehát, hogy a közlekedés, vagyis a fizikai térben való mozgás hogyan változott. Ezek az átalakulások, ezeknek a kiterjedése, korszerűvé válása igen nagy mértékben befolyásolják az életmódot, hatással vannak erre. Nyilvánvaló, hogy ha például könnyebbé válik a városon belüli közlekedés, ahol az emberek laknak, akkor egyszerűbben és gyorsabban tudnak eljutni a munkahelyükre, ezért nem kell elköltözniük. Amíg ugyanis a széles nagyvárosi tömeg képtelen volt megfizetni a tömegközlekedést, és ez nagyjából a 20. század közepéig így volt, addig az emberek arra voltak kényszerülve, hogy a munkahelyeik közelében lakjanak. A gyári munkások a külvárosokban, ahol a gyárak működnek. Amikor ez megszűnik, akkor szabadon választhattak munkahelyet, és ez egyúttal egy emberi szabadságjog bővülése is, mert elmehettek olyan távolabbi munkahelyekre is, ahol jobban fizettek. És ennek ugyanakkor életmódbeli következményei is voltak, például megnőtt a csak utazásra fordított idő a napi időfelhasználásból, kevesebb óra jutott a családra, a szabadidőre, a magánéletre. Tehát a közlekedésnek a puszta átalakulása vagy változása egy sor életmódbeli, illetve egzisztenciális változást eredményezett.

Információcsere

– Nézzük akkor az információcserét is…
– Az információk hagyományos cseréje a szóbeszéd volt. Amikor pedig az emberek egyre nagyobb hányada tudott írni és olvasni, akkor megjelent az írott információ terjesztésén keresztül való tájékozódás, a sajtó. A magyar sajtó hőskora a 20. század eleje, illetve első néhány évtizede.

– Ez milyen mértékben volt propagandisztikus célú, mennyire volt tere az ellenzéki sajtónak?
– Óriási tere volt, hisz liberális korról beszélünk, még a két világháború közt is, amikor azért szigorúbbak lettek a megjelenési feltételek. Fokozódott a sajtócenzúra, de azért ez a korszak nem volt diktatúra a szónak abban az értelmében, ahogy ismerjük, hiszen mi is éltünk diktatúrában. Tehát szélesebb volt a repertoár, de a sajtó nem csak politikai sajtó, hanem tudósít a sportról, a tőzsdei hírekről, a halálesetekről stb., tehát nagyon széles a skálája annak az információhalmaznak, amit a jó sajtó közvetít. Sőt, az emberek szépirodalmi írásokat, tárcaregényeket olvashattak, tehát megváltozott az informálódás, mert az emberek nem csak szóbeszédből tudnak meg dolgokat a környezetükről és a világról, hanem az írott sajtó segítségével is. A két világháború közt már van rádió is, a ’30-as évek végén pedig megjelentek a filmhíradó. A hangos film kellett hozzá eleve, a híradókat pedig már erősen propagandisztikus céllal sugározták.

– A hétköznapi ember mennyire barátkozott meg ezzel a fajta közlési móddal?
– Szerintem mindig nagyon megbarátkozik, mert szeret informálódni. És minél könnyebb az informálódás- ez az internet korában még jobban kitolódik-, annál inkább él vele. Tulajdonképpen a hozzáférés lehetősége, ez a lényegesebb kérdés. Tehát hogy kinek, hány embernek van rádiója? Hány ember láthat mozi- vagy híradófilmet?

– Ez már kapcsolódik a kultúrához és a szórakozáshoz egy kicsit, mely területeket Ön szintén vizsgált…
– Igen, így van. Nyilvánvaló, hogy aki Budapesten él, annak a legközvetlenebb a hozzáférése. Ráadásul még meg is tudja fizetni, mert olyan anyagi helyzetben van. De itt már közbelép a társadalom rétegződése, hogy hol lakik, milyen tevékenysége, mennyi a jövedelme?

– Egy átlagembernek egy színházi jegy ára megfizethető volt?
– Mit ért átlagemberen? Ilyen nincs, hogy átlagember…

– Például Ön vagy én…
– A társadalmi réteghez való tartozást kell itt megemlíteni. A középosztály alatt nem. És csak a középosztály szintjétől kezdve lehetséges ma is. Tudja, hogy milyen drágák napjainkban a mozijegyek Budapesten?

– Horthy például milyen gyakran járt színház- vagy operaelőadásra?
– Most ne Horthyhoz kössük ezt a jelenséget, vegyük úgy, hogy inkább az elit…

– Jó, akkor például a miniszterek?
– Gyakran jártak.

– De valóban érdekelte is őket?
– Hogyne, persze. Részben egy politikai presztízsforrás volt, ha valaki megjelent, másfelől pedig belső, értelmiségi igény is lehetett. Most ne csak a politikai elitre gondoljunk, hanem általában a felsőbb rétegekre. Nagyon intenzíven jártak. Ez részben társasági eseménynek számított, a társadalmi kapcsolattartás formájának. A megjelenés nem csupán a kultúra iránti szomjúság, hanem a nyilvánosságban való szereplés lehetősége és kívánalma is van emögött. Ennek nem csupán a színház, hanem a bálok éppúgy elemei, mint például a lóversenyek. Tehát egy sor olyan nyilvános esemény van, ami nem korlátozódik csupán a jobboldali rétegekre, mert ahogy lefelé haladunk a társadalmi hierarchiában, azoknak a rétegeknek is megvannak a sajátos színterei. Mondjuk szórakozni az öntudatos munkás is járt, a munkásházakban, a szociáldemokraták vagy a szakszervezetek által fenntartott klubokba. Vagy piknikezni jártak. A falu népe pedig szintén megszervezte a maga fonóját. Minden társadalmi csoportnak megvoltak a nyilvános terei, ahol kiélte a vonatkozó ambícióit.

Antiszemitizmus

– Az a tény, hogy a hivatalos kommunikációban megengedett volt a zsidózás, mennyire volt hatással az antiszemitizmus terjedésére? Arra, hogy a deportálásokat a legtöbben közönnyel vették tudomásul?
– Óriási hatással volt. Ez egy folyamat, az évtizedek alatt hozzá lettek szoktatva a közép-európai társadalmak- a német meg a magyar különösen- ahhoz, hogy vannak olyan értéktelen emberek, akiknek a sorsa nem érdekes a számunkra. Ez korábban nem így volt. Ezekhez különben könnyen hozzá lehet szoktatni az embereket, a szolidaritás hiányához, és az empátiát is ki lehet küszöbölni. Óriási irodalma van ennek a kérdésnek, mert a történészek szeretnék megérteni: hogyan lehetett odáig eljutni, hogy rezzenéstelen arccal küldünk halálba százezreket, sőt, hatalmas szenvedéseknek tesszük ki őket, holott erre az ember eleve nincsen, mondjuk úgy, predesztinálva, de ilyenné válhat, tulajdonképpen átmossák az agyát. Azonban nem csak manipulációról van szó, hanem érdekelté is van benne téve. Például azáltal, hogy ráteheti a kezét valakinek a vagyonára. Elveszi az állam vagy a politikai hatalom bizonyos embercsoportoknak a vagyonát, és odaadja másoknak, akik így már egyből érdekelve lesznek abban, hogy gyűlöljék vagy idegenként kezeljék, vagy lenézzék a jogfosztottakat, vagy közönyösen szemléljék, hogy mi történik velük. A kapzsiság az egy nagyon fontos emberi motívum. De visszatérve: mint említettem, ez egy folyamat, ami a náci Németországban nagyjából körülbelül 5-8 év alatt ment végbe. A németek sem voltak mind eleve antiszemiták. Magyarországon 1918-19 után kezdődött el ez a folyamat, az antiszemitizmus ezt megelőzően a dualizmus korában nem volt általában jellemző. A két világháború közt viszont vezérmotívum lett, és ebben nagy szerepe volt egyébként 1918-19 eseménysorának.

Fanatizmus

– Ön a hit és ráció kérdéskörével is foglalkozott. Mennyire voltak vallásosak az emberek?
– A két világháború közt nem csupán nálunk, hanem máshol is Európában létezett egyfajta vallási fanatizmus. Én a világháborúban használt Kaszap-kultuszt elemeztem egyébként. Kaszap István egy fiatalember volt, aki aztán meghalt, arra nincs mód, hogy ezt most bővebben kifejtsem. Ez egy sajátos jezsuita tanítási rend volt, amit a Kaszap nevéhez kötöttek. Székesfehérváron eltemették ezt a fiatalon, betegségben meghalt, vallási tanításokat közreadó embert, és kialakult egy vallási, szerintem irracionális valami, a Kaszap-kultusz, a ’30-as évek végi, a ’40-es évek eleji Magyarországon. Azt kell mondjam, hogy mindig a szélsőséges esetek a sokatmondóak. Nem olyan régen megjelent egy könyv Kun páterről, aki egy tömeggyilkos volt amúgy, a nyilas hatalomátvétel után az utcán gyilkolt. A vallási fanatizmus a Horthy-korban búvópatakszerűen elő-előbukkant, és nagy tömeghatása volt, befolyásolta a politikai viselkedést. A rációról pedig pusztán annyit, hogy ez a 20. század mégiscsak a felvilágosodásnak az öröksége, ami nagyon nagy tudományos teljesítményekre képes. Az az érdekes paradoxon, vagy abszurditás, hogy az irracionális vallási fanatizmus békésen megfért a mélyen racionális európai felvilágosult kultúrával. Egyidőben és egymás mellett, olykor egymásba is fonódva létezik a kettő, pedig egymásnak homlokegyenes ellentmondó dolgokról van szó. Ez egy zavarba ejtő történelem, ha úgy tetszik.

Ciucur Losonczi Antonius