Csajkovszkij és Mozart szólt online

Tóth Gábor

Mindkét meghívottat bemutattuk már a múlt heti előzetesben, Mihnea Ignat (sz. 1980, Craiova) a temesvári opera karmestere, Székely Attila (sz. 1974, Marosvásárhely) zongoraművész Berlinben tanít (Akademie für Künste) – és persze a lényeg: mindkettejükben megvan az a zene iránt elkötelezett tűz, amiből most nemcsak előadás, de még online formában is „átadás” jöhetett létre.

Nem kis kihívás megfogalmazni Székely Attila egyéniségét néhány sorban, egy 35 perces Csajkovszkij-zongoraverseny nyomán. A higgadt szakmai pontosság és a széles skálájú temperamentumok magas hőfokán izzó zeneisége egyszerre ott van benne, helyesebben szólva ott és akkor tör elő, ahol és amikor kell. Hozzá pedig ott az a bevállalós, csakis jó értelemben vett színpadi „őrültség”, amitől egyformán „komoly” és „játék” mindaz, amit a pillanat hevében újrateremt. Jó ilyen hozzáállást hallani néha Váradon is, a szakmaiság és kifejezőerő páros jegyében.

Tény, hogy nagyon szépek a zenekar fuvolista hölgyei, akkor is, amikor épp a hegedűk játsszák a főtémát, de azért legalább a zongoraversenyt indító nagyszabású, ultrahíres, billentyűzetet végigszántó szólónál szívem szerint inkább a főszereplő zongoristát figyeltem volna több ideig, persze ha lehetőségem lett volna rá. Később aztán az online videó partitúrahűbb lett. Sajnos nem sokat láthattunk a versenymű alatt a karmesterből sem, így nem tudhatjuk pontosan mennyi volt a gesztusbeli hozzájárulása a jó „kíséret” megteremtéséhez, nehéz így megítélni az egyensúlyokat szólista és zenekar között, ezért inkább nem ítélem meg. Az első tétel kicsit ráérősen indult, talán biztonsági-óvatossági, vagy egymásra hangolódási kényszerből, de szerencsére kellően felpörgött időközben terjedelmessége révén, különösen a végkifejlethez közeledve. Kiemelendő a szólista egyéni agogikája, egyik kedvencem a cadenze-végi (I. tétel) anakronisztikusan trisztános utóhang-pillanat súlyának érzékeltetése. Sajnos a második tétel lírai csellós és oboás szólókkal való karmester-szólista együttműködése bizonyult a legkényesebbnek, de aztán a vérmes harmadik tételben a váratlan tempóváltások kifejezetten jótékonyan hatottak. Székely Attila itt aztán ropta, azaz igazán ment a maga, jobban mondva a Csajkovszkij feje után – egy ide (nem) kapcsolódó legenda, miszerint Csajkovszkij betegesen rettegett attól, hogy a vezénylés átélésének hevében konkrétan leesik a feje. Az a legvége pedig megint „Madách”-i volt, itt érződött csak igazán, menynyire hiányzik a közönség tapsa... A zenekar ebből pótolt valamicskét a hangosan tisztelgő vonókocogtatással.

Mozart következett, ki most kimondottan egészséges, bátor, fiatalos súlypontokat és dinamiká(ka)t kapott, s ezzel igazán mozartian elegánsan-értelmesen szórakoztató második koncertrészt hallhattunk. Múlt héthez képest most kevésbé a munkát, helyette a zenét érezhettük a filharmónia virtuális teréből. Furcsa, hogy a nézőtéri fizikai-lelki űr épp a menüett legkisebb fúvós szólócsoportot alkalmazó triójánál volt leginkább érezhető, bizonyára a csalóka vak-süket visszhangú online akusztika miatt. Nagyon ütős, vérbő volt a felvételt záró negyedik tétel, a szimfónia egészéből pedig egyenesen az operaszerző Mozart villant elő. Operakarmesterként Ignat tud valamit Mozart dramaturgiájáról, a zene önmagából fakadó belső történéseiről, és persze minden bizonnyal a Don Giovanni-árnyékról is, ami Mozart szakmai és magánéletére vetült, talán a leginkább épp a Linzi szimfónia megírása közben, midőn apja és szülővárosa terheit maga mögött hagyta, hogy salzburgi múltját végleg önálló bécsi művészsorsra cserélje. Most azért kicsit fajsúlyosabb és meggyőzőbb volt a zenekar 10 prímmel, és technikailag talán nincs is ebben az egész együttműködésben túl nagy titok, csak a partitúrából következetesen kell a már megjelölt kontrasztokat újraépíteni közösen.

Borítóképen: Mihnea Ignat, forrás: youtube.com