Csűry: az amatőrizmusból el kell jutni a profizmusba

Csűry: az amatőrizmusból el kell jutni a profizmusba
Az oktatási és az egészségügyi intézmények fejlesztése, a szórványban élő lelkészcsaládok támogatása, az egység megteremtése, ezek Csüry István újonnan megválasztott református püspök programjának lényeges elemei. Részletek az erdon.ro-nak adott, alábbi interjúban.

– Milyen tervekkel kezdi el püspöki mandátumát?
– Úgy érzem, hogy sokkal erőteljesebben kell segítenünk az óvodai és az elemi oktatást. Az elemi oktatásban nagyon nagy előrelépéseket kell tennünk, mert sajnos olyan társadalomban élünk, hogy jelenleg nehezebb bejutni egy óvodába, mint egy egyetemre. Az óvodák létszámát lecsökkentették a húsz éve elkezdődött demográfiai csökkenés miatt. Maga az állam is elég elég rossz politikát alkalmazott: az óvodákat nem visszafele, hanem előrefele kellett volna fejleszteni.
 
– Hogyan képzeli el az óvoda- és iskolafejlesztést?
– Volt egy felhívásunk arról, hogy ahol csak lehet, indítsuk be újra az elemi iskoláinkat a visszakapott ingatlanainkban. De ez a fejlesztés nem a visszakapott ingatlanok függvénye kell legyen, ugyanis nagyon sok helyen van visszakapott iskola, csak éppen már nincs elég gyermek, ezért ott hiába is erőlködünk. Azokon a helyeken kell megszervezni az ún. iskolaelőkészítőket, ahol lehet, hogy nincs visszakapott ingatlan, viszont van elég gyermek. A vallásórákra kell első lépésben hangsúlyt fektetni. Össze kell gyűjteni az óvodás korú gyeremekeket, hogy kialakulhassanak azok a csoportok, amelyek iskolába kerülnek. Most az iskolák bokrosítása zajlik, de vannak még olyan helyek, ahol ennek ellen lehetne állni, amennyiben vissza tudnánk tartani a gyermekek szüleit attól, hogy máshol keressenek iskolákat, vagy átirassák gyerekeiket másnyelvű iskolákba.
 
– Az egyházkerületnek van elég pénze ahhoz, hogy ezt az óvoda- és iskolahálózatot felépítse?
– Nem hinném, hogy ez túl nagy összegbe kerülne, ugyanis adottak az imatermek. Különösen faluhelyen, ahol a lelkészfeleségek nagyon gyakran diplomás munkanélküliek, ők szivesen felvállalnák ezt a feladatot. A lelkipásztor amúgy is az utolsó értelmiségi egy-egy zsákfaluban, mert manapság már mindenki csak kijár egy ilyen településre az orvostól kezdve a tanítóig, de az egyházunk kötelezi a lelkipásztort, hogy ott lakjon. Úgy érzem, lelkipásztoraink is elfogadják ezt, mert érzékelik azt, hogy a megmaradás azon áll vagy bukik, hogy a lelkipásztor hűséges tud-e maradni, vagy sem.  Igen ám, de nekünk segítenünk kell ezeket a lelkészeket, és ezzel egyszerre két célt is tudunk teljesíteni: a lelkészcsaládnak egyfajta fizetéskiegészítést biztosítunk úgy, hogy közben az ottani gyermekek oktatását is ellátjuk.
 
– Gondolom fizetne kellene az oktatóknak?
– A tervcsomagunkkal megkerestük az új magyar kormány képviselőit. Mi ekkor szóvá tettük azt is, hogy az ún. tanulási támogatások néhány esetben nem érkeztek meg. Erre a kormány képviselői azt válaszolták, hogy ennek jobban utánanéznek, mert rájöttek, hogy vannak olyan gyermekek, akik bár eljárnak magyar különórára, de nem járnak a közelükben lévő magyar iskolába. Megnézik tehát, hogy azoknak a gyermekeknek, akiknek kiutalják ezt a pénzt, lenne-e lehetőségük arra, hogy a közelben magyar iskolát találjanak, és ha lenne, de mégsem járnak magyar iskolába, akkor nem fogják utalni nekik a pénzt akkor sem, ha eljárnak különórára. Mikor mi ezt megtudtuk, akkor eszünkbe ötlöttek azok az esetek, amikor valóban nincs a közelben magyar iskola, és így a gyerekek elesnek ettől a támogatástól. Így első fokon azon kell segítenünk, hogy ezek a gyerekek hozzájussanak ehhez a pénzhez, és ezt kötöttük össze azzal, hogy mi is szorult helyzetben vagyunk. Kérésünknek pozitív visszhangja volt.
 
– Hogyan áll a korábban meghirdetett egyházi kórházlétesítési terve?
– Keressük a megfelelő helyet. Sajnos a református egyház váradi, Kossuth utcai épülete alkalmatlan erre a célra, illetve hatalmas pénzösszegekre lenne szükség annak átalakítására. Viszont tárgyalásban vagyunk a római-katolikus egyházzal, és várjuk a magyarországi Segítő Jobb képviselőit is. Nagyon sokan jelentkeztek támogatólag a terv meghirdetése óta.
 
– Megvan az anyagi fedezet a kórház létesítésére?
– Az intézmény nem egyházi pénzből valósulna meg. Az egyház támogatni akarja az orvostudományt és a gyógyítás tekintélyének a visszaállítását. Mi a keresztény szellemiségünket akarjuk ajándékozni a létesítendő kórháznak: azt a fajta orvosi empatikus munkavégzést, melyben nem a paraszolvencia lesz az első helyen, hanem a beteg, illetve a szakma fejlődése. Nálunk ugyanis nagyon jó orvosok vannak, viszont a műszerezettség, és a szakmai továbbképzés elég alacsony szinten van. Ezért kötünk szerződést magyarországi egyetemi klinikákkal, hogy orvosainkank lehetőségük legyen arra, hogy szakmájukban fejlődjenek.
 
– Miben állna a katolikus egyházzal való együttműködés?
– A katolikus egyháznak több visszakapott ingatlanja van és ők is gondolkoznak azon, hogyan tudnák azokat hasznosítani. Nekünk a jelenlegi nagyváradi szemészeti klinka udvarán lévő, a 19. század végén épült egyszintes ingatlan lenne a legmegfelelőbb erre a célra. De a tárgyalások a katolikus egyházzal a Bogdánffy Szilárd boldoggá avatási ünnepsége után fognak folytatódni. Miután a kórház megerősödik, ki kell építeni a háziorvosi gondozást, és pédálul az egyházi igazgtaású szülészeteket, hiszen a most létező szülészeten olyan körülmények vannak, hogy az megdöbbentő. Az amatőrizmusból el kell fordulni a profizmusba, ez minden szakmában így van, amelyben az egyház is érdekelt valamilyen szinten.
– Milyen a helyzete most a református lelkészcsaládoknak?
– Mindenkit, a lelkészeket is érintette a huszonöt százalékos fizetéscsökkentés. Az világos előttünk, hogy a kormány más csatornákon az ortodox egyháznak visszajutatja ezt a pénzt, de nekünk nem nyújtja vissza. Ezért érezzük legitimnek azt, hogy az anyaországhoz fordulunk. Mi elmondtuk ezeket a tényeket a korábbi magyarországi vezetésnek is, az más kérdés, hogy nem hallgattak meg, vagy úgy segítettek, ahogy segítettek. Most nagyobb reménységünk van  a segítségre. Ha valaki azt mondja, hogy komoly stratégiával építi a magyarságot a Kárpát-medencében, akkor nem mondhat le arról, hogy a szórványban élő lelkészeket megerősítése.  Az egyháznak az ellazulása mindig a széleken kezdődik: mikor jön egy szekta, annak tagjai mindig a falu utolsó házába mennek be először, és úgy haladnak befelé. Aki beszorul egy szórványhelyzetbe, agy adott pillanatban azt kezdi érezni, hogy innen nincs kimenekülése. Ezért az embereket  a saját környezetükben kell megerősíteni. Folyamatos fejlődésre van szükség, ezért jó lenne, ha magukat a szórványközpontokat fel tudnánk szerelni olyan autókkal, amelyek működnek is. El szeretném érni azt, hogy a szórványban dolgozók használják ki a lelkipásztor-továbbképzőket. 
– Miképpen vonná be programjába ellenjelöltjének, Csernák Bélának az elképzeléseit?
-  Én teljes mértékben nyitott vagyok, az ő programjukból kész vagyok pontokat beiktatni az én programomba. Tanulság volt a Csenák Bélák fellépése, mert feltételezések voltak, hogy én valakinek a meghosszabított keze lennék. Amikor ezt visszahallottam, akkor elmondtam: én nyugodt és autonóm ember vagyok, ami azt jelenti, hogy az én hitem által meghatározott személyiség szereti a személyiségére vonatkozó dolgokat maga megtenni. Én nem vagyok senkinek sem a meghosszabbított keze, politikai szempontból pedig a függetlenségemet hangsúlyozom, ugyanis az én életfilozófiám az evangéliumon alapozódik, mégpedig azon a  jézusi akaraton, hogy Egyek legyetek! Az életünk 1989 óta új pászmán fut, de a kezdeti egység után eljutottunk oda, hogy az egyházban lazult az ökumené, például az ortodox egyház az imaheteinkre nem jön el. Politikai szempontból mostmár nem egy érdekvédelmi szervezet van, az ez a terület elkezdett pártosodni.
 
– Hogyan fog tudni reagálni az egyházkerület, amennyiben a politika rátapad erre rendkívül fontos intézményre?
– Ez a rátapadás általában választási kampányok idején volt jellemző, de az egyháznak ezt a rátapadást nem visszatapadással kell viszonoznia, hanem azzal, hogy felszólítja a politikai szereplőket: tessék bizonyítani! A lelkipásztornak csak egy feladata van, hogy bejelentse azt, hogy jön a szavazás, és a híveket arra buzsdítsa, hogy lelkiismeretük szerint szavazzanak. Az egyház nem fogja megmondani név- és párt szerint azt, hogy hova kell szavazni, mert a Krisztus egy, és ha én azt mondom, hogy az én feladatom az eddigieknél erőteljesebben  mutatni az egy Krisztusra, akkor az emberek tudni fogják azt, hogy ezen az úton ki  halad velük. Az egyház nem lehet megosztó: ha én valaki mellé teljesen odaállnék, akkor azzal megosztanám a gyülekezetet. Ez nem Krisztus akarata.
Ezért nem értem az ortodox egyházat, hiszen amikor közös célunk volt, akkor le tudtuk venni a minket megkülönböztető stigmákat és tudunk valami jót tenni. Most mintha a jelképek, amiket hordozunk magunkon, kezdenének megnőzni, holott a lélek kellen nőjön mindenkiben.
– A református egyházon belüli CE-Szövetség sok vita tárgya. Ön hogyan fogja őket kezelni?
– A CE-Szövetséggel az utóbbi években elkezdődött egy párbeszéd, melynek során két nagyon lényeges dolog kristályosodott ki: az egyik az, hogy a CE  alapító okiratában említést sem tesznek a református identitásról. Mi azt kértük, hogy ha ők a református egyházból eredeztetik magukat, és fenntartják, hogy a református egyház az az intézmény, amelyhez tartoznak, akkor ezt az alapító okiratot írják át arra a felekezetre, amelyből identitásukat veszik. Továbbá a református anyaszentegyház hierarhikus felépítésű. A CE Szövetség akkora, mint egy közepes méretű gyülekezet. Mi nem kezelhetjük a CE Szövetséget  – még ha szövetség is – különbül, mint egy hasonló nagyságú gyülekezetet. Tehát elvárjuk, hogy sorolódjanak be a többi gyülekezetnek a közösségébe.
 
– A CE Szövetség hogy fogadta ezt a javaslatot?
– Az utóbbi két évben a CE Szövetség letette jelentését az asztalomra, viszont még nem tisztázták identitásukat. Ha ez megtröténik, akkor megvizsgálhatjuk besorolásuk problémáját.  Itt nem gesztusokról van szó, mert a gesztusok régen megtörténtek. Nem baráti gesztusokra van szükség, hanem törvényes lépésekre. Én nem találhatok ki az egyházban új struktúrát, mert itt az egyház rendjéről van szó.
 
– Fog-e, és ha igen, milyen formában folytatódik az átvilágítás?
– Folytatódni fog az átvilágítás, de úgy, hogy  a nagy történelmi események körül lezajlott nagy problémák kerüljenek végre elő. 1949-ig feltétlenül vissza kell menni a történelemben; főként a teológiai intézetünk és egyházi javaink államosításának ügyére gondolok, ugyanis ott adta fel az egyház védelmi pozícióját. Onnantól kezdve az egyházi vezetés már nem védte a lelkipásztorokat és a gyülekezeteket. Arra még nem adott senki választ, hogy mi történt akkor. A teológiáról 1958-ban egy egész évfolyamot vittek el, és erről a dologról sem tesz senki említést. Vagy érdekelne a tragikusan elhunyt lelkipásztoroknak a sorsa, akikről én csak annyit tudok, hogy eltüntek, aztán megtalálták őket halva. Én nem a magyarázatokra, hanem a dokumentumokra vagyok kiváncsi. Eddig ebben a kérdésben felületi kezelés történt, márpedig gyökeres kezelés kell történjen hangsúlyozva azt, hogy ez belső egyházi  munka, és miután mindez feltérképeződött, azután egyházkerületi közgyűlési határozattal kell eldönteni azt, hogy mi kerülhet ki a világba.
 
Nem áll fenn annak lehetősége, hogy ha az átvilágításnak ezt az akár évekig elhúzódó időrendjét követik, akkor úgymond megússzák a felelősségre vonást azok a lelkipásztorok, akik a 70-es, 80-as években tudatosan vállaltak szekusbesúgói munkát?
– Párhuzamosan fog menni a dokumentumok tanulmányozása, mert szerintem nincs olyan rend az irattárakban, hogy tudjuk, mikor milyen dokumentumokat találunk. Nem a kommunizmus bukása ennek a történetnek a döntő része, hanem a kommunizmus éltetése, a békepapok a világa: ez az, amit fel kell tárni.
 
 
 
Pap István