Csak a szerep érdekel

Sándor Árpád 13 évvel ezelőtt, versenyvizsga alapján, került a Kolozsvári Magyar Operához, mint kórista. Akkor 20 éves volt. De addig rengeteg minden történt körülötte és vele. Ezt a különleges gyémánt adottságokkal, bariton hanggal rendelkező énekes érdekesen alakuló pályáját járjuk körül egy kötetlen beszélgetésben.

 

Dalolni szerető családból származik. Székelyudvarhely melletti Zetelakán született. Nagyapjának nagyon jó hangja volt, és szívesen is énekelt. Még a Román Állami Televízió is megörökítette, és a család ereklyéi között, őrzik a felvételt. Már öt évesen énekelt. Első nyilvános „fellépése” negyedikes korában volt. A Megéneklünk Románia versenyen népdalokat énekelt. Igen szép eredményekkel.

Mégis életét egy nyári beszélgetés változtatta meg. Mint másodéves testnevelési főiskolás Brassó mellett, egy kis településen, nyaralt. Akkor találkozott Szép Gyulával, aki abban az időben már a Kolozsvári Magyar Opera tagja volt. Szóba állt a fiatalemberrel. Ő volt, aki elmondta, Kolozsváron szükség van férfihangokra az énekkarban. Gondolja meg, hiszen zeneiskolát végzett.

Ezek után, jelentkezett a Kolozsvári Magyar Operában, ahol felvették az énekkarba. Az intézmény vezetősége minden kórusban éneklőt kötelezett a Gh. Dima Zeneakadémia elvégzésére.

Az Akadémián Julian Jurja osztályába került. Majd következett a mesteri, ahol Marius Budoiu volt a mestere.

Mint rendszeres Operába járó, alkalmam volt végig figyelni az egyébként tényleg jó adottságokkal rendelkező fiatal énekes majdnem teljes pályafutását. A kezdetek botladozásától egészen addig, amikor teljesen tudatosan éli színpadi jelenlétét, és képes azt a maximumot adni, mely magasan a többi partnere, elé helyezi.

Maga az esemény Sándor Árpádnál színházi, de operai szempontból is rendkívül maradandó, ugyanis nem az Operaház produkciójában történt, hanem a Kolozsvári Állami Magyar Színház Giacomo Puccini (1858-1924) kisoperájának, a Gianni Schicchi előadása során. A rendező Silviu Purcărete. A címszerepet Sándor Árpád énekelte, olyan felszabadultam magabiztosan, mint még addig soha, a színpadon.

– Ez fordulópontot jelentett a művész életében?

Számomra a legkedvesebb próba folyamat volt, melyet a rendezővel együtt végig jártunk, jókedvűen. Silviu Purcărete mindig megmondta, mit kér tőlem és társaimtól a színpadon. Mindezt barátságosan, jókedvűen, gondolom, ez látszott a produkción is. Nem volt kínlódás. Más dimenzióba vitte a próbákat. Játszottunk és szórakoztunk azon, amit a nézőknek készítettünk. Minden működött. Vendég is voltam ott, és egy megfelelési vágy is volt bennem. Valahogy hozzászoktam a kemény, fegyelmezett munkához. Nem mintha az Operaházban nem lenne fegyelem. Mivel óriási repertoárt tartunk, nem mindig van elég idő mindenre. A mestertől úgy érzem sokat tanultam. A színészektől is, mert remek partnereim voltak.

– Az előadó-művészet rendkívül önfegyelmet és alázatot követel nemcsak a nézőkkel, de a színpaddal szemben is. Amikor kilép a színpadra, akkor nem Sándor Árpád, megy ki, hanem Sándor Árpád alakjában egy színpadi személy jelenik meg. Ezzel, hogyan birkózik meg?

Sajnos az Akadémián nem tanítottak módszertant. Sokat kell tanulnom. A deszkán lesz igazán színész vagy énekes az ember. A kettő összetartozik. Mivel elég gyakran jártam Miskolcon és mindenfele. Elég sok értékes emberrel találkoztam. Egyre tanulom a fegyelmet. Azt hiszem, én egy fegyelmezett énekes vagyok, és maximálisan igyekszem felkészülni a próbákra. Idejében ott lenni. Átgondolni mindazt, ami belefér a szerepbe, mit nem dob le magáról. A szándék: előadásban egészet alkosson.

– Számomra az lenne fontos, ha bemutatná azt a gondolkodás menetet, mely minden művészre jellemző, és mégis művészenként egyedi. Megkapja a szerepet. Gondolom, elolvassa a partitúrát, és abból tudhatja, mit is kellene a színpadon tennie annak érdekében, hogy az előadásban az önre váró feladatokat úgy oldja meg, hogy az a nézők tetszését elnyerje. Emellett egy nagyon kemény, jól átgondolt munka húzódik meg, melybe besegít a rendező a korrepetitor és a partnerek.

Amikor felmegy és él a szerep a színpadon, akkor azt jelenti, hogy az előadó megtalálta mindazon mozgás sorokat, mindazon hangzásokat, melyek föltétlenül kellenek, ahhoz, hogy élményt tudjon nyújtani a néző közönségének. Meg kell csinálnia. Mert alkotnia kell. Mert valahol maga a színpadi jelenlét is, ha olyan nívójú, akkor az alkotás.

– Az opera komoly alapja a librettó. A legtöbb librettót világhírű műből írták. A legtöbb esetben ezt a művet elolvasom. Ennek következtében más rálátása lesz a cselekményre.

A nagy öregek nagyon jól ismerték ezt az eljárást, és úgy írták a szövegre a zenét, hogy az a lehető legjobban kifejezze azt, amit mondani akartak. Az előadónak feladata a zeneszerző szándékát megérteni, azt rá formálni a szerepre.

Rendező válogatja, mennyire tud segíteni.

Nekem szerencsém volt Silviu Purcărete vagy Ascher Tamással. Mindkettő színházi rendező, másként közelítik meg a zenés darabokat. Ők inkább a helyzetekre alapoznak, a struktúrációkra, a kapcsolatokra, nem annyira, zenére rendeznek. Ellenben mindkettő a maga nemében jó.

Kassán, október végén, Nabucco bemutató volt, ahol a Zakariás szerepét énekeltem. Szeptember –októberben végig dolgoztam a próba folyamatokat. A rendező Vaclav Veznik, igen tapasztalt 83 éves cseh rendező volt, hatalmas energiával. Élvezett volt tőle tanulni, és vele dolgozni.

Ahogy telnek az évek, nőnek a tapasztalataim, és ennek következtében nekem könnyebb megtalálni a közös hangot.

Ha már van egy bizonyos elképzelés, akkor van miből dolgozni. Mert a partnereim is hatnak rám, ilyenkor van úgy, hogy közelítjük a figurákról való elképzeléseinket. Ha például kettős szereposztásban kell énekelnem, én szívesen, beülök a nézőtérre, és megnézem társam szerepfelfogását. S ha kell változtatva az én eredeti elképzelésemen, fogok dolgozni. Különösen, ha az embert összehozza sorsa egy nagyobb tapasztalattal rendelkező rendezővel is, aki jobban tudja, mit is szeretne elérni a színpadi előadás alkalmával. Nincs két egy forma ember, bizonyos gesztus vagy hangi megnyilvánulás más és más. Nem utánzásra kell törekedni, hanem a magam karakterét megtartva, hangi anyagomra támaszkodva, alkotni egy olyan színpadi jelenséget, amely a nézők számára élményt nyújtson.

– Szereplés előtti reggel, mikor fel kell, mire gondol?

Először is megnézem rendbe, van a torkom. Az egy hangszer, melyre ügyelni kell. Lehet bármilyen átélés, szerepforma, a legfontosabb, ha a hangszer jó, ha egészséges. Ha minden rendben van, megnyugszom. Általában ezek az előadás előtti napok eléggé rituálisak. Próbálok nagyon sokáig aludni. A napfolyamán végig foglalkoztat az előadás. Ilyenkor apró részletek vannak a fejembe. Azt, hogyan kellene minél árnyaltabban érzékeltetni. Van olyan, amit este meg kell beszélnem a partneremmel.

Igazából szeretnék pihenni, és nem ezzel foglalkozni. De ez elkerülhetetlen. Valamikor nagyon lámpalázas voltam, és talán vagyok most is. De mostanában talán bölcsebb, és ezeket az izgalmakat megpróbálom kihasználni. Tehát pozitívvá tenni. Nem hagyom magamon eluralkodni.

Abban a pillanatban, mikor felmegy a függöny, az ember már túl van ezeken az izgalmakon. Amikor a függöny felmegy, nem foglalkoztat egyéb csak a szerep minél jobb megmutatása. Tiszta aggyal kell gondolkodni. Akkor minden úgy jön ki, ahogyan azt a természet és én, mint alkotó- művész megformáltam. Ezt szeretném minden előadásomban elérni, és remélem, eljön az az idő, amikor, ez nekem simán, zökkenő nélkül sikerül. Efelé igyekszem.

– Lényegében maga előtt áll az egész pálya. Nyitva vannak a kapuk, csak lényegében, össze kellene, jöjjenek a dolgok. Ez szerencse kérdése is.

Előadásról előadásra kumulálódnak azok a művészi értékek, melyekre lehet építeni a következő előadásokban.

A régi, úgymond tradicionális operajátszás, nem működik. Ma már, muszáj gondolkodó énekes legyen az operaénekes. Az utána olvasása, a mű részletes tanulmányozása mind azt szolgálják, hogy az előadás minél értékesebb legyen. A néző tudja követni a cselekményt, és élvezzen egy érdekes kihívást, mely érdekli őt.

A XX. és a XXI. században történt hihetetlen technikai fejlődés azt eredményezte, hogy a létező művészi értékeket szinte tökéletesen tudják rögzíteni annak érdekében, hogy egy előadás bármikor, bárhol újra látható lehessen. Ez az út nem fog a fejlődésben megállni.

Ennek hozamaként a ma művésze, anélkül, hogy ez különösebben kihangsúlyozódna, különbözik a XIX. és a XX. század művészi gondolkodásától. Ami például a XX. század elején még jó volt az, ma már nem elég.

Én egy kissé konzervatív vagyok. Van egy alap, amit a mű szerzője megírt. Ezt lehet tenni – venni, színesíteni, de a művész szándéka az érintetlen kell, legyen. Jól meghatározott értelmes figurák legyenek, és ennél több már nem is kell.

Véleményem szerint a nem eléggé tehetségesek elcsúsznak a teribilizmus felé, rejtvén azokat a hiányosságokat, amivel ők rendelkeznek.

– A közönség hogyan viszonyul egy opera előadáshoz?

Ha érti, és igényesen van meg csinálva, akkor hálás. Ellenben az is megtörténik, hogy nem érti, és akkor esetleg azt gondolhatja, hogy a baj benne van. Két előadás nem egyforma.

– Jövőbeli tervei, mik volnának?

Vaclav Veznik cseh operarendező Prágában fogja megrendezni a Nabuccot, és abban engem is felléptet Zakariás szerepében. Prága az opera világában tulajdonképpen Európa felé való nyitás. Prágát Európa nagyságai között tartják számon. Itt szeretnék becsülettel helyt állni.

Repertoárom minden előadással csiszolódik és értékesebb lesz, melyet a nagyvilág is megismerhetne, ha annak megteremtődnek a feltételei. A kemény munka meghozza gyümölcsét, munka nélkül nincs siker, és ez nem frázis, a való élet támasztja alá. Jobb eredményt még több munkával lehet elérni.

Van egy mondás: a gyémánt, ha csiszolják, briliánssá válik.

 

Csomafáy Ferenc