Cormoş: hát hol voltam én, Auschwitzban?

Cormoş: hát hol voltam én, Auschwitzban?
A jelenleg Váradon élő Florian Cormoşt 25 éves korában nevezték ki a cernavodai Columbia nevű munkatáborba. Az IICCMER adatai szerint ottani parancsnokságának négy hónapja alatt több, mint száz ember lelte halálát a kegyetlen bánásmód miatt. Az idős férfi tagadja a vádakat.

 

– Igaz, hogy ön a Cernavodához tartozó Columbia táborban volt a parancsnok 1952 végétől 1953 tavaszáig?

– Négy hónapig voltam, de nem is volt időm megismerni a munkatelepeket. A csatornánál nyolc egység volt. Én pont abba a kolóniába kerültem, ahova az összes beteg fogoly jött három évi munka, csatorna után. Éjszaka, mikor hozták őket a telepre, a vonaton is meghalt egy. Táplálkozási zavarai voltak. Hús sem volt már rajta, és ideadták nekem, hogy dolgozzak vele.

– Ön az egész tábornak volt a parancsnoka?

– Összesen nyolc telep volt. Én Columbián voltam parancsnok, ott közel 2500–3000 fogoly volt, de mind nagyon legyengült. Elhívták az összes telep parancsnokait a Fegyházak Főigazgatóságához, ahol a belügyminiszter, Pavel Ştefan ezt mondta: „Elégedetlen vagyok a munkájukkal, mert nem haladnak a csatorna munkálatai. Elrendelem, hogy mától minden fogoly esetében három élelmiszer-fejadagot kell alkalmazni.” Elvették az egyik csoporttól és napi 3200 kalóriából csináltak négyezret, elvettek a másik csoporttól is, és csináltak 3200 kalóriát, és voltak, akik 2500 kalóriával maradtak, és ezek közül többen meghaltak. De én nem ültettem gyakorlatba ezt a rendeletet, a miniszternek azt mondtam, azért, mert három konyhát kellene csináljak, hogy teljesítsem ezeket a normákat. Az élelmiszer-fejadagokkal is hülyeségek voltak, mert ahelyett, hogy paszulyt vagy borsót tettek volna az ételbe, száraz hagymát tettek bele, ami nagyon drága volt és annak nincs kalóriaértéke.

A szocializmus eszméi

– Volt-e írásos vagy szóbeli parancs Bukarestből, vagy Pavel Ştefantól?

– Van jegyzőkönyv. Ahol tartanak egy megbeszélést a belügyminiszterrel, ott kell keresni jegyzőkönyvet is. A gyűlés 1953. január 19-én volt. Ott a parancsnokok feltették a kérdést: miniszter úr, nagyon sok betegünk van a csatornánál, mit csinálunk velük? Nincs orvosságunk, nincs semmink. Az volt a válasz, hogy ott, vagyis munkával gyógyítsátok meg őket. Szóval, hogy haljanak meg minél hamarabb. Ez a parancs Pavel Ştefantól jött, ő volt akkor a belügyminiszter.

– Az a mondat, hogy haljanak meg minél hamarabb, benne van a jegyzőkönyvben?

– Ő így mondta: „ott gyógyítsátok meg őket.” Ennél a három élelmiszer-fejadagnál nagyobb népirtás nem is kell. Perbe fogtam a minisztert. Az ülésvezető elnök megkérdezte: miniszter úr, ön azért van ide hívva, mert Cormoş azzal vádolja magát, hogy törvényellenes rendeleteket adott. És ő ezt mondta: „Ez nem igaz. Minden, amit mondtam, mindaz amit parancsba adtam, összhangban van a szocializmus eszméivel.”

– Önnek nem voltak saját döntései, csak követte a parancsokat?

– A perben elhívtam tanúnak Crăciun ezredest, akitől megkérdezte az elnök: „a letartóztatott Cormoş azért hívta önt ide, hogy mondjon el mindent, amit tud, mert ön nevezte ki őt parancsnokká”. Valóban ő nevezett ki engem oda parancsnoknak. És Crăciun ezredes akkor ezt válaszolta: „Elnök elvtárs, ha Cormoş itt van, letartóztatva, akkor a csatornánál lévő összes tisztet és altisztet le kell tartóztatni.”

– Ha jól tudom, volt egy büntetőcella a táborban, és ha valaki valami szabályelleneset vétett, akkor egyedül be volt oda zárva tíz, húsz, harminc napra. Ön mit tud mondani erről?

– Az is egy hazugság. Az egész per egy komédia volt. Semmi nem igaz. Életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, és szabadlábra helyeztek, miután huszonhét napig nem vettem magamhoz ételt. Csont meg bőr voltam. Huszonhat éves voltam akkor. Jilaván töltöttem négy évet.

– Nem is létezett ilyen cella?

– De, voltak. Minden telepen volt zárka, ahol szigorúbbak voltak a büntetések, de ott is hazudtak, mert a szekusoknak, akik oda jöttek, érdekük volt, hogy hazudjanak. Én a női tábornak voltam a parancsnoka. És felvetettem a főigazgatónak, hogy a nők nem képesek a csatornánál dolgozni. És akkor ő megkérdezte, hogy mi vagyok én, hogy annyit érdeklődök arról, hogy tudnak-e dolgozni, vagy sem. Azt mondta, vigyázzak, mert túl sokat tudok. Aztán amikor felvetettem, hogy szüntessék meg a tábort, három hónap után megszüntették a hétszáz fős női telepet. Hat hónap alatt egyetlen nő sem halt meg, sőt, az egyik még szült is.

Le voltak gyengülve

– Mennyire volt szörnyű a foglyoknak ott lenni Columbián?

– Én októbertől februárig voltam ott. Ha egy fogoly gyengén jött, akkor hogy küldjük munkára, hogy meggyógyuljon? A gyengélkedő tele volt, mert a foglyok jöttek mindenhonnan, és nem fértek el mind oda.

– Ha jól értettem, a vád ön ellen úgy szólt, hogy a foglyok csak száz gramm kenyeret kaptak naponta, és több mint száz ember meghalt ebben a bizonyos táborban négy hónap alatt.

– 3200 kalóriánál 750 de gramm volt csak a kenyér. Hozták az egy kilós kerek kenyeret, azt négybe vágták, és egy szeletet kivettek belőle.

– Az egykilós kenyérből egy negyed szelet 250 gramm. Akkor a fogoly három szeletet kapott?

– Igen.

– Mennyire volt kegyetlen hely, és ön mennyire felelős azért, hogy ilyen kegyetlen hely volt?

– 1949-ben létesítették a csatornát. Akkor nem haltak meg az emberek, 1950-ben nem haltak meg az emberek, 1951-ben nem haltak meg az emberek, de 1952-től kezdtek meghalni, mert nagyon le voltak gyengülve. És a legfelháborítóbb rendelet a Pavel Ştefan belügyminiszteré volt.

– Volt-e valamikor lelkiismeret-furdalása abban az időben?

– Nem volt. Megmondtam, hogy Cernavodán nem volt időm az ujjamat se rátenni semmire, mert látnom kellett az építőtelepeket, utána találkoztam a miniszterrel, sőt elhívtak Konstancára is egy hónapra, úgyhogy három hónapot sem voltam ott. És életfogytiglani kényszermunkára ítéltek. Három és fél év után jelent meg a Nagy Nemzetgyűlés rendelete, amelynek alapján szabadlábra helyeztek. Utána jöttem a kolozsvári fegyházba, ahol tizenegy évig voltam parancsnokhelyettes.

– Úgy érzi, hogy teljesen rehabilitálták önt?

– A parancsnokságom alatt nem halt meg senki. Voltam parancsnokhelyettes Culmean is nyolc hónapig, ahol ötezer foglyom volt, és csak egyetlen fogoly halt meg.

„Nem tudom, mi fáj nekik”

– Még egyszer megkérdezném: teljesen ártatlannak érzi magát, és úgy érzi, nem követett el semmit?

– Hát persze, hogy nem. Azt az ügyiratot annyi gyűlölettel állították össze. Megmondom őszintén, időm se lett volna (kegyetlenkedni – szerk. megj.)

– Akkor mivel magyarázható, hogy most újra kutatnak?

– Nem tudom, mi fáj nekik. Miért nem nézik meg a jegyzőkönyvet? Tudom, mivel vádolnak, azzal, hogy meghalt tizenkét ember abban az időszakban, de már mondtam, hogy az egyik már akkor meghalt, amikor én még oda se értem. Ha valaki meghalt, akkor a törvényszéki orvos, az ügyész és a néptanács adott ki iratot. Ha én megöltem bárkit is, akkor azokban az iratokban szerepelniük kell. Csak egy ilyen iratot találjanak. Azok az iratok Cernavodában találhatók.

– Lehetséges, hogy mégis száztizenkét ember halt meg abban az időszakban?

– Nem voltak annyian. Azok Vișinescunál voltak, de ott is sok a hazugság.

– Tehát nem halt meg 112 ember Columbián ebben a négy hónapban?

– Hát hol voltam én, Auschwitzban?

– Ön látott meghalni ott embert? Ha igen, milyen érzés volt?

– Én nem láttam, mert a gyengélkedőben voltak, és éjszaka haltak meg. De volt ott egy orvos fogoly, ő vigyázott rájuk.

– És a foglyok Columbián láncra voltak verve?

– Nem. Miért is lettek volna, hiszen állandóan dolgoztak.

– És a zárkában sem használtak láncokat?

– Én nem találtam ott láncokat. Kolozsváron volt, mert el kellett szállítsam a foglyokat az állomásra.

– Volt-e lehetősége változtatni a körülményeken?

– A gyengék jöttek. Amikor összeállították azt a háromezres csoportot, az összes táborból oda gyűjtötték őket. Én nem tudom, miért tették be oda az összes olyat, amelyik nem tudta teljesíteni a munkanormát, nem hiszem, hogy volt száz, amelyik teljesítette.

– Jól értettem, hogy az ön táborában főleg beteg emberek voltak?

– Azok közül a foglyok közül, akik Poarta Albaról jöttek, húsz-harminc gyenge volt, akik Culmearól jöttek, azok között is volt tíz-húsz gyengélkedőbe való ember.

– Ön önként ment oda?

– Nem, itt Váradon végeztem a tisztiiskolát, és a milíciához helyeztek el. Onnan helyeztek át a munkatáborok igazgatóságához, aminek semmi köze nem volt a börtönökhöz.

– És milyen érzés volt önnek ott egy csomó elítélttel, akikért ön felelt, és látta, hogy ezek az emberek szenvednek? És milyen érzés volt, hogy nem tudott ez ellen tenni semmit?

– Mit csinálhattam volna, álltam volna a főnök elé? Lehet, hogy a kivégzőosztag elé küldött volna.

– Értem, hogy nem volt mit tennie, de milyen érzés volt ott lenni?

– Milyen érzés? Csak én tudom. Ahogy az egyik parancsnok mondta: ti foglyok egyszer kiszabadultok, de mi csak itt maradunk.

– Sajnálta a foglyokat?

– Hát hogyne sajnáltam volna, hisz láttam, micsoda disznóságba keveredtem.

– Emlékszik egy konkrét személyre a táborból?

– Volt egy foglyunk, Alexandru Frim, aki román bob-bajnok volt, és jött a szekuritáté, hogy elvegye a bobját, de ő nem adta. Frim nem volt elítélve, ő a királyi család, és Mihály király pilótája volt. Aztán volt ott egy doktor, akit én tettem oda, hogy kiválogassa a foglyokat, azt hiszem Munteanunak hívták. Ő felelt az ottani foglyokért a gyengélkedőkben. Reggel, mikor mentem dolgozni, néha elmentem oda, és ő azt mondta, hogy ezt be kell venni a gyengélkedőbe, és én mintha egyszer azt mondtam volna, hogy azt nem kéne gyengélkedőbe vinni.

– Ha valaki meghalt Columbián, hol volt eltemetve?

– Nem tudom. Én küldtem mindig egy milicistát velük. És lovakat is a szekérrel. Mert azt is beszélték, hogy tankokkal meg buldózerekkel taposták el őket.

„Oda dugták az ellenséget”

– Általában milyen emberek voltak a foglyok?

– A romániai kommunista párt első titkára Gheorghe Cristescu volt 1921-ben. Fogolyként hozzám került Cernavodába hetven éves korában két évre. És miután szabadlábra helyezték, megint odahozták, ezúttal öt évre.

– De az a háromezer ember, akiknek a parancsnoka volt, azok munkásemberek, polgárok, tanárok voltak?

– Nem, ott nem voltak politikaiak, csak köztörvényesek: zsebtolvajok, fatolvajok, verekedők. A nők között voltak köztörvényesek és politikai elítéltek is.

– Pedig, ha jól tudom, ezek voltak a kommunizmus legkeményebb évei, mielőtt Sztálin meghalt volna, és akkor nagyon sok ellenzője volt a kommunizmusnak.

– Tudják, kik kezdték a csatornát? Oda dugták az ellenséget. Elment Dej (a Román Kommunista Párt akkori főtitkára – szerk. megj.) Sztálinhoz, és megkérdezte: „Mit csináljunk?” „Nincs mit csinálj? Csinálj egy csatornát, és küldj oda mindenkit, aki nincs veled.” Aztán 1953 júniusában vagy júliusában leállították az összes munkálatot a csatornán, és minden foglyot máshova helyeztek el, mert Berlinben volt egy nagy zűrzavar, egy népi felkelés. És akkor azt kérdezték, mi legyen. Az emberi jogok az ENSZ-ben 1952-ben jelentek meg, és megkérdezték a románokat, „ti mit csináltok a csatornával? Nem foganatosítottatok semmilyen intézkedést.” És akkor hozták meg az első intézkedést. Akkor fogtak perbe engem. De ezeket a pereket csak szemkiszúrásból csinálták.

– Akkor a háromezer ember közül mégis voltak, akik ellenezték a kommunizmust?

– Hát persze, hogy voltak. De mégis bűnösök voltak, mert egy évet adtak nekik, kettőt, hármat, de nem politikaiak voltak.

– Ön volt párttag, hitt a kommunizmusban?

– Nem is tudtam, mi az. Mikor megkérdeztem apámat, mi az a párt, csak hümmögött. Amikor a tiszti iskolában voltam, nem voltam párttag.

– De azért éhségsztrájk után párttag lett?

– Utána elküldtek minket Ocnele Mari-ra, ott kiengedtek, aztán újra kineveztek. Mindannyiunkat el akartak küldeni oda. Mondtam a miniszternek, négy évig voltam börtönben, most meg a Duna Deltába küld? És akkor a miniszter azt mondta, hogy mindenki menjen oda, ahova kéri. Én Nagyváradot kértem. Azt mondta, nincs hely Nagyváradon, és akkor kértem Kolozsvárt. És tizenegy évig Kolozsváron maradtam, aztán tartalékos állományba helyeztek, és utána még negyvenhét évig dolgoztam Kolozsváron különböző munkakörökben.

– Ön úgy érzi, hogy egyfajta bűnbak volt a kommunizmus legszörnyűbb éveinek a bűneiért?

– Én így hiszem. Igen, mert volt ez a per, hogy mutassák az ENSZ-nek, hogy intézkedtek.

– Ha jól emlékszem, azt mondta, csak tizenketten haltak meg ebben a négy hónapban.

– Én így tudom az egyiktől, de ma már nem is tudom, fogalmam sincs. Mi következik most, vizsgálat? Ez törvényes, hogy megint perbe fogjanak azért, amiért már elítéltek egyszer?

Nick Thorpe, Pap István, Kali Ágnes