Budapestre ment a váradi Liliomfi

Akt.:
Budapestre ment a váradi Liliomfi
Meggyőzte a budapesti közönséget a Nagyváradi Szigligeti Színház társulata arról, hogy Szigligeti Ede közismert Liliomfiját teljesen újszerűen is színpadra lehet vinni. Egy fővárosi kiszállás élménybeszámolója következik.

 

 

 

Lassan, de biztosan gyülekezik a társaság hétfőn a Bémer téren. A Szigligeti Színház színészei még aznap este Budapesten lépnek fel a Liliomfival. Szabó K. István művészeti vezető katonás rendet követel a társulattól: „aki nem érkezik meg pontosan, az saját kocsival, vagy taxival jön fel Pestre” – mondja. A színészek jól ismerhetik már őt, mert mindenki időben a megbeszélt helyen van, nem kockáztatták, hogy a főnök beváltsa fenyegetését. Határátlépés után Debrecen felé megy a busz. Fel az autópályára. Útközben egy pihenő, hogy a különböző úti igények kielégíttessenek: mosdó, cigi, pipa, kávé, kaja, sajtó. Indulás!

 

Megérkezés

 

Verőfényes napsütés várja Pesten a művészeket, mintha érezné a főváros, hogy a művészek ide világot megváltani jöttek, de nem karddal, atommal, hanem az erre az alkalomra kiélesített fegyverükkel: nevettetéssel. Néhány kedélyes színész arcára azonban néhány pillanatra ráfagy a jókedv, amikor meglátják a József Attila színház épületét, a markáns szocrealizmusnak eme jellegzetes opuszát. Sőt, fel is hangzik a nagyváradi színházhoz szokott, némi felsőbbséges hangsúllyal kiejtett kérdés: „hát ez meg milyen színház?” De ez a rátartiság csak addig tart, amíg a művészbejárón át megközelítik a színpad hátsó fertályát, és meg nem pillantják az elég tágas, takaros büfét. „Ezt kell megírni, hogy Európa összes színházában van büfé, csak Nagyváradon nincs!” – osztja meg az értékes információt e sorok írójával Hajdu Géza. Ez a körülmény máris jókedvre derít mindenkit, jöhet a tér, az öltözők, a színpad, és persze a büfé felfedezése. A tájékozódási pontok feltérképezése után riporter Goldschmied Józseffel beszélget az egyik öltözőben. Ő az aki másfél évtizede szervezi határon túli magyar színházak látogatását Budapestre. A kiváló munkát a kormányváltás után azzal jutalmazták (ez ismerős lehet más országokból is), hogy nyugdíjba zavarták, a Vendégségben Budapesten sorozatot pedig megszüntették. Nem csoda hát ha manapság nem mennek olyan olajozottan a dolgok, mint az aranykovács korban. Figyeljünk oda, mit mond Goldschmied: „Kaotikus állapot alakult ki, jelenleg is három erdélyi színház van Budapesten. Nincs az a koncepció, ami addig volt, amíg mi szerveztük ezt.” Ez a helyzet a közönséget érinti a legérzékenyebben, hiszen bár egyre többen vannak azok a pestiek, akik szeretik a határon túli magyar színházakat, egyszerre több helyszínen mégsem tudnak ott lenni, így éppen azok maradnak le egy-egy előadásról, akiknek kedvéért a fővárosba hívják a külhoni társulatokat.

 

Készülődés

 

De panaszkodásra, kesergésre sok idő nincs, mert négy óra van (igen, magyar idő), három óra múlva előadás, addig pedig próbálni kell. Riporter színpad mögötti lábatlankodásának értékes hozadéka volt, hogy új magyar szavakat tanult meg. A dalokat ugyanis a színészek nem egyszerűen eléneklik, gyakorolják, hanem beéneklik, a próba pedig néhány órával az előadás előtt nem abból áll, hogy a színészek precízen előadják különböző jeleneteiket, hanem elmondják, színházasan szólva összeolvassák közös jeleneteik szövegét. Ezenközben a világosító is próbálgatta a különböző fényeffektusokat, úgyhogy a színészek hol vakító fényben, hol félhomályban, hol pedig szabályszerű sötétségben darálták mondandóikat. Az összeolvasás nemcsak a szöveg felfrissítésére volt jó, hanem arra, is, hogy a művészek felpörgessék magukat az előadásra. És miután lélekben és elmében már készen álltak a fellépésre, testben is fel kellett készülniük, irány tehát az öltöző! Vérmérséklet és rutin beöltözés, sminkelés közben is megmutatkozik. Csiky Ibolya nyugodtan, méltóságteljesen ül kosztümjében és elárulja riporternek: „Nagyon izgulok, mint minden előadás előtt.” Két ajtóval arrább az ifjú Hunyadi István egy órával a kezdés előtt már sminkel, míg öltözőszoba-társai, Hajdu Géza, Kardos Róbert és Szotyori József sztoikus nyugalommal ülnek a tükör előtt, mintha azt várnák, hogy a festék magától kerüljön az arcukra.

 

Kezdés

 

E sorok írója – magán kissé meglepődve – úgy ült be az előadásra, mint valami meccsre: drukkolt a színészeknek, talán még mondta is magában a kezdéskor, hogy „hajrá váradiak, mutassátok meg Budapestnek!” Felgördül a függöny, és a színészek teltházzal találják szemben magukat, de ez csak még jobban meghozza a kedvüket a játékhoz. Látszik rajtuk, hogy hisznek magukban és abban az előadásban, amit bemutatnak. Ezt pedig a közönség is érezte, még azok is, akik zsigerből elutasítják azt, hogy a szép, klasszikus Liliomfit bárki elposztmodernkedje. A bizonyítási vágyra, az értékteremtés akarására egyetlen példa: Csiky Ibolyának rettenetesen fáj a lába, a buszról nehezen tud leszállni, oda felszállni, de az előadáson mégsem látszik semmi ebből a szenvedésből, mert szórakoztatni kell a nagyérdeműt. A művészet ereje ez: felülemelkedni a saját bajainkon, hogy a közös cél, a jó produkció megvalósulhasson. Az előadáson a közönség első reakciójára nem sokat kell várni: Kardos Róbert Szellemfi szerepében azon kesereg, hogy levitték a fizetését, merthogy ő is „bugetáris”, aztán mintegy mellékesen megjegyzi az értetlenkedő pestieknek: a bugetáris az közalkalmazott, és azonnal harsan fel a teremben a kacaj. És ül sorra a többi jó poén is, sőt még a kevésbé jók is.

 

Folytatás

 

Az első felvonás végén a tudósító a színház igazgatóját, Nemcsák Károlyt (Vágási Feri a Szomszédokból) kérdezi, hogy tetszik neki az előadás és a társulat: „Nem tisztem, és nem is akarok ítélkezni, már csak azért sem, mert mindig az adott színháznak a szíve joga, hogy mivel szeretne megmutatkozni. Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül választotta a váradi színház ezt az előadást. Külön örülök, hogy ez a darab, és ilyen módon került színpadra. Karizmatikus egyéniségek vannak a társulatban, Kardos Robi fantasztikus! Nagyon boldog vagyok attól, hogy velünk vannak a váradiak.” Közben e sorok írója megállapítja, hogy a fiataloknak fülig ér a szájuk, míg a középkorosztály tagjai disztingváltan komolyak vagy derűsek. A második felvonásban újabb szereplők dolgoztatják meg a rekeszizmokat, és mikor lehull a függöny a felvonás végén, akkor a fiatalok már idézik a poénokat, utánozzák is egyik-másik szereplő beszédét. Nem tetézem. Ebben a szünetben Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai államtitkár-helyettes kapja azt a kérdést, amit egy felvonással korábban Nemcsák Károly. Válasz: „Nagyon élvezem, nagyon könnyed felfogásban adják elő ezt a darabot. Ez a színház feladata, egyrészt, hogy szórakoztassa az embert, ki tudja emelni a hétköznapokból, másrészt, hogy mondjon nekünk valamit. A mai napi sok munka után ez az előadás egy felüdülés.” És ha már befolyásos politikussal beszélget, riporter megkockáztatja azt a kérdést is, hogy milyen perspektívát lát a külhoni magyar színházak Pestre hívásában, illetve hogy a nemzetpolitikai államtitkárság milyen módon támogatja az ilyen jellegű programokat. „Én azt szeretném, ha ez az oda-vissza látogatás természetessé válna. Ha találkozunk egymással, megismerjük egymást, tanulunk egymástól, így tudjuk megélni a mindennapokban az összetartozást. Nem kifejezetten ennek a találkozónak a megvalósításához, hanem a határon túli színházak működéséhez nyújtunk támogatást. Továbbra is számíthatnak a mi támogatásunkra és nagyon remélem, hogy sok ilyen közös program is meg fog tudni valósulni” – válaszolja Répás Zsuzsanna.

 

Megmutatták

 

Majd harmadik felvonás, finálé, függöny, vastaps. Siker. És előadás után egy kis protokoll, ahol minden illusztris mondja a magáét, addig-addig, míg a kis protokoll kezd kissé hosszúra nyúlni. Sűrűn elhangzik, hogy „magyarság”, „összetartozás”, „nagyon örülök”, és „nagyon fontos”, még a foci is terítékre kerül, miközben az éppen hihetetlen szellemi és fizikai erőfeszítésen túlesett színészek úgy kapaszkodnak pezsgőspoharukba mint egy életmentő kötélbe, és azt kérdezgetik magukban, mikor húzhatják már meg végre azt a kötelet, vagyis pezsgőt, de addig míg ez megtörténhet, elhangzik még egy pár „nagyon fontos” és „összetartozás.” De végül csak koccintanak, és jöhet az itókázás. Ami persze nem ér véget a színpadon, hiszen, mint ahogy minden normális társulat esetében lenni szokott, szigligetiék sem ágyban párnák közt töltik az éjszakát, hanem valamelyik hangulatos pesti bárban. Hogy hol voltak, az másnap reggel látszik meg az arcokon, de Szabó K. István ugyanolyan szigorú most is mint induláskor, és visszafele is az előre megszabott pontos időben, kilenckor indul a csapat. A víg kedély, bár most már fáradtsággal párosul, nem hagyja el a váradi színészeket, annál is inkább mert érzik, sőt, van aki ki is mondja: „csatát nyertünk!”

 

Pap István