Búcsú Tuduka Oszkártól, a baráttól

2Hozzászólás
Búcsú Tuduka Oszkártól, a baráttól
Nincs ismeretségünk kezdetéről felidézhető konkrét pillanat, mert alig azután, hogy az újsághoz kerültem csak úgy magától értetődővé vált, hogy én írom be a számítógépbe Tuduka Oszkár cikkeit. Eleinte tanár úrnak, aztán Oszi bácsinak szólítottam a híres nagyváradi tanárt és zenekritikust, aki egyébként nagyon hamar felajánlotta, hogy tegeződjünk, majd ennek a heti rendszerességű együttmunkálkodásnak az eredményeként hamarosan elmaradt a „tanár úr” megszólítás, majd lekopott a „bácsi” is, maradt az „Oszi”, és alakult ki közöttünk egy munkatársinál sokkal erősebb, baráti kapcsolat, aminek nem volt gátja az a tény, hogy gyakorlatilag egy fél évszázaddal volt idősebb nálam.


Azt nem tudom, hogy mi okból, de ismeretségünk legelejétől szimpátiával viseltetett irántam, azt viszont tudom, én miért szerettem meg nagyon őt. Optimizmusa, jókedélye olyan jó hatással volt rám, hogy egy-egy keményebb napomon szinte varázsütésre jobb hangulatom lett, ha csak meghallottam, hogy közeleg felénk a nagy szerkesztőségi hodályban. Egy talán sosem létezett békebeli világ képviselője volt, amelyben a tapintat és a jó szándék nyíltan vállalható és vállalt erény, és amelyben nem szégyen, de szintén erény a tudás és a műveltség, és persze a korral (is) járó bölcsesség. Ezt a békebeli hangulatot árasztotta külső megjelenése is: magas, sovány, ősz hajú ember volt, aki általában kalapban, ballonkabátban jött be a szerkesztőségbe.

Munkánk során többször vitatkoztunk is, főleg amikor egy-egy kevéssé sikerült koncertről írtunk beszámolót, és én buzdítottam arra, hogy fogalmazza meg bátran a kifogásait, azonban ő ezeknek a koncerteknek is inkább a pozitívumait emelte ki. Habitusának lényege volt a tapintat és az empátia,elvszerűen kerülte, hogy egy másik embert akár akarva, akár akaratlanul megbántson. Életszemlélete eltért az én meglehetősen egyszerű »a fehér az fehér, a fekete az meg fekete« alapállásomtól. Merthogy nem olyan egyszerű dolog ez, mint ahogy én nagy őszinteségi rohamaimban gondolom, és Oszi bölcsessége figyelmeztetett is mindig engem erre. Jó, ha mindenkinek a közelében van egy ilyen bölcs figyelmeztető. Én most elvesztettem egy
ilyen embert, és ez fáj.

Azon mindig is csodálkoztam, hogy honnan ered benne a derű, elvégre a történelem vele sem volt kegyesebb, mint másokkal, hiszen kamasz volt, amikor dúlt a második világháború, aztán őrá is ráborult a fél évszázados kommunista sötétség, majd egy nagyon rövid reményteli időszak után neki is ebben a hírhedten egyedi romániai rablódemokráciában kellett hánykolódnia, mint mindenki másnak. De míg sokakat el- és megkeserítettek, elvándorlásra kényszerítettek ezek a körülmények, Oszi bácsit életszeretete, tisztessége túllendítette mindezeken az állapotokon, és válhatott így váradi magyar közösségünk követhető példaképévé. Mikor példaképet mondok, nem piedesztálra kívánkozó szobrot képzelek magam elé, hisz semmi sem állt távolabb Oszitól a dicsőséghajhászásnál, ő az életszeretetet sugározta, tetteivel, szavaival, egész lényével tanított arra, hogyan kell bánni az emberekkel, illetve hogyan kell megkülönböztetni az értékeset a kevésbé értékestől.

Lehet, hogy arról kellene írnom, amiért egész közösségünk tisztelte, becsülte Tuduka Oszkárt: arról, hogy közmegbecsülésnek örvendő magyartanár, generációk nevelője, ugyanakkor a komolyzene elkötelezett híve volt, aki 1955 óta írta zenei tárgyú írásait a magyar nyelvű sajtóba, a legtöbbet a Bihari Naplóba és jogelődjébe, a Fáklyába. Igen, Nagyvárad díszpolgára volt, megkapta a Magyar Kultúráért Díjat is, de nekem az a legfontosabb, hogy a bizalmába fogadott és a barátjának tekintett. Ezért lett ez az írás is ilyen, mert amikor számunkra fontos emberekről szólunk, észre sem vesszük, hogy valójában és szinte szükségszerűen magunkról beszélünk.

Betegsége ideje alatt szégyellni valóan kevésszer látogattam meg. Annál is inkább bűnömnek tekintem ezt, mert amikor nagy ritkán mégis elmentem hozzá, láttam, hogy nagyon örül nekem, ami nagyon jól esett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem is sejtettem, hogy nagy a baj, persze, hogy megfordult a fejemben ez is, de hamar elhessegettem a gondolatot, mert méltósággal viselte a betegséget, kívülállóknak – és végső soron én is csak egy kívülálló voltam –, nem mutatta fájdalmait, esetleges kétségbeesését. Nem arról beszélt, mennyire fáj neki itt vagy ott, milyen nehéz ez a gyakorlatilag ágyhoz, házhoz kötött élet, hanem arról, hogy milyen jól felszerelt a kórház, ahol kezelik, milyen jó a szakorvos, milyen ügyesek az ápolók, és hogy egyre jobban érzi magát. Tuduka Oszkár élete utolsó pillanatáig megmaradt bölcs, életszerető, nemes lelkű embernek, aki egy tisztességgel végigküzdött élet után méltósággal lépett a másvilágba át.

Nagyon szomorú vagyok, de szerencsésnek mondhatom magam, mert ismerhettem őt. Téged.
Oszi, öreg barátom, Isten veled!

Pap István



2Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter

HTML version of comments