Valóság és/vagy látszatok?

Csurulya Csongor eddigi rendezései során

már annyi meglepetést okozott a

szatmáriaknak, hogy a Két férfi az

ágy alatt című Láng

György–bohózat

előadására a nézők

többsége — egy kellemes, vidám

este reménye mellett — már eleve

váratlan élményekre hangolva

ült be. Igazuk is lett.

A darabban jelen van egy bohózat összes

kelléke: jellem– és helyzetkomikum,

váratlan fordulatok, poénok, melyek

újra és újra

kiváltják a nevetést. És a

lehetőségek kimeríthetetlen

tárháza színész és

rendező számára egyaránt. Az

előbbiek jókedvű, szellemes

megoldások valóságos

tűzijátékát

felragyogtató játéka

kiváló eszköz az utóbbi

kezében elképzeléseinek

megvalósítására. Arra, hogy

— a szerző egyenrangú

társaként — végiggondoltassa

közönségével mindazt, amit a

darab szövege és cselekménye

mögött meglátott,

megérzett.

Volt egyszer…

Mert jó: volt egyszer, hol nem volt, valahol,

múlt századi álmok

határán, a messzi Oroszországban

egy „úri” (polgári?)

osztály. Amely elég módos

és előkelő és

gátlástalan volt ahhoz, hogy tagjai

— habozás nélkül bárkin

átgázolva — saját

pillanatnyi élvezeteiknek élhessenek. No

meg elég primitív és

műveletlen, hogy ezt „franciás”

pózok és szánalmas

látszatok mögé húzódva

tegyék. Ahol „tisztességes

úri hölgyek” vagy „urak”

és prostituáltak között

csupán annyi a különbség, hogy

„más társadalmi

osztályhoz” tartoznak, a szerelmi

szolgáltatásaikat bármilyen

módon igénybe vevő (és

megfizető) férjek, szeretők,

menyasszonyok vagy cselédek mindenkor

szánalmas és nevetséges

áldozat–volta a dolgok természetes

állapotának számít. Egy

társadalmi felépítmény,

amelyet (talán) éppen azért

rombolt földig mintegy száz éve a

történelem egyik legvéresebb vihara,

mert olyan volt, amilyen: saját egykor vallott

értékeinek kiüresedett,

silány

papírmasé–utánzata.

És akkor mi itt, az utódállamok

látszat–demokráciáinak

díszletei, polgárinak vallott, ám

legfeljebb annak

paródiája–értékeink

között? Mit akarunk? Merre tartunk?

Van–e róla fogalmunk

egyáltalán? Hát

bátorságunk végiggondolni?

Bár egy jóízű, önfeledt

nevetés erejéig…

Ki, mit, hogyan?

Az utóbbiban azért nem volt

hiány. Egyszerűen nem lehetett nem nevetni

a vérbeli komikus Nagy Orbán

gyáva, mamlasz, jogos

féltékenységében is

öncsalásba menekülő

Sabrinján, Nagy Csongor Tvorogovjának

egyszerre kihasznált áldozat és

másokat kihasználó

szépfiú–alakján, kaladjain.

Lőrincz Ágnes ezúttal is

bebizonyította, hogy számára nem

létezik kis szerep: brilliánsan

megformált vénkisasszonya már

azzal magához vonz minden tekintetet, ahogy

végigmegy a színpadon. Némethy

Zsuzsa velejéig romlott Glafirája

és Varga Andrea ugyanazon az úton

épp csak elindult Lizavetája

ragyogó és félelmetes,

jelkép értékű páros.

De óhatatlanul megmarad bennünk

Csíki Orsolya árnyalt

eszközökkel megformált

Tyerentyevnája, Czintos József

ragyogóan megrajzolt öreg férje, s a

szerepüket a műfaj diktálta

torzításokkal nevettetve el–, vagy

túljátszó többiek is. A

rendezés ritmusa néhol lehetne gyorsabb.

A díszletek megteremtik a kívánt

hangulatot, a jelmezek pedig gyönyörű

jelképei a külsőségek

ellensúlyának, amelyek nélkül

a darab valósága elviselhetetlenül

pőrévé és kegyetlenné

válna.

Báthory Éva