Lassan a szomszédaimmal sem merek szóba állni

Nagyon szeretem a lapjukat, mert objektivitás és pártatlanság jellemzi munkájukat. Sok véleményt igyekeznek közvetíteni olvasótáboruk felé, úgy, hogy mindenki megtalálja a neki megfelelőt, választhasson, hogy mivel ért egyet és mivel nem. Én például a minap egyetértettem Ináncsi Lajosné véleményével, és egy kicsit meg is hatódtam az olvasása közben. Annál is inkább, mivel én is azt tapasztaltam a legutóbbi kórházi bennfekvésem közben, hogy az osztály állományának egy része aktívan és keményen politizál, olyan légkört teremtve ezzel, mintha az utcákon, tereken lennénk a gyűlölködés kellős közepette, ami sok mindenre jó lehet, csak éppen a gyógyulásunkat nem segíti elő.

Alig vártam, hogy hazajöhessek. Azt hiszem, hogy ez érthető. Visszalapozva e levél megjelenésének helyéről, a 17. oldalról a 9. oldalra – Kompon, csatornán Angliában – ahol azt olvashatjuk, hogy Dovertől kezdve minden más, mint a mi országunkban. Béke, szeretet, nyugalom uralja az emberek szívét és viselkedését. Az emberek megértőek, udvariasak, türelmetlenségnek nyoma sincs. Nálunk? Ennek éppen az ellenkezője. Hiba lenne azt mondani, hogy azért csak a politikusok a felelősek, de azt feltétlenül meg kell említeni, hogy az ő idegességük, nem egyszer gátlásosságuk, pimaszságuk (neveket nem említek, hiszen mindenki néz tévét és olvas újságot) „átragad” a közönségre. Az én környezetemben „akarnok”, helyzetét túlértékelő, önző és más rossz tulajdonságokkal rendelkező része – őszinte bánatomra – egyre csak növekszik.

Lassan a szomszédaimmal sem merek szóba állni, mert a második mondatukkal már az éppen nem jelenlévő szomszédot, vagy Gyurcsányt szidják. Nekik ebből áll a világ? – kérdezem egyre gyakrabban és hiábavalóbban. Az angolokra visszatérve és összehasonlítva velünk (gyakran szégyellem, restellem – hihetetlen, de így van! –, hogy Magyarország a szülőföldem, akármennyire is szeretem), eszemben jut egy régi film, amit azt hiszem, hogy csak DVD-n vagy videón forgalmaztak (Five Graves to Cairo), és a reménytelenség, ami engem és a hozzám hasonlókat eltölt minden nap. Fortunio Bonanova ezt mondja: „Megértheti-e az a nemzet, amelyik böfög, azt a nemzetet, amelyik énekel?” Nem a magyarokról és a britekről van szó, de fogadni mernék, hogy olvasótársaim egy (jó nagy) része a békéről, nyugalomról, szeretetről már olvasni sem akar. Ez az, ami aggaszt.

Farkas Ivánné
Szerencs