A show-nak folytatódnia kell…

Kereken 24 órás „kiszálláson” voltak a székelyhídi Tini Dance Center táncosai és kísérőik Budapesten, egy tehetségkutató tévés felvételen. Bár nem így tervezték, nem volt haszontalan a megpróbáltatás…

Mint arról beszámoltunk, a székelyhídi TDC helyi, biharszentjánosi, szentjobbi, biharfélegyházi és bihardiószegi táncosokból álló csapata az előzetes és az első budapesti fellépés jelentette forduló után bejutott a magyarországi RTL Klub szervezte Hungary–s Got Talent című tehetségkutató műsor harmadik fordulójába. Ez az a része a műsornak, mellyel indítják a tévés részt: majd összefoglalókat sugározva és bemutatva azokat, akiket a zsűri bejuttat az élő műsorba. A megalakulása 20. évfordulóját idén ünneplő (erről még lesz szó lapunkban) csoport vezetője, Oláh Katalin korábban elmondta: két évtized tapasztalata alapján – bár a szervezők keresték meg – nem akart részt venni a versenyen, ám táncosaival közösen úgy döntöttek, mégis elindultak. Hogy jól tették-e? Az alábbiak alapján döntse el az olvasó.

Nem szerencsés nap

Július 6-án reggel, amikor a tánccsoport és az őket elkísérő szülők elindultak a székelyhídi önkormányzat támogatásának köszönhetően Budapestre, még csak a felkelő nap vöröslő korongja emlékeztetett, hogy aznaptól hőségriadót rendeltek el Magyarországon és Románia nyugati megyéiben. Amikor a Class FM nevű rádióban véget ért a Morning Show nevű reggeli adás, még mintegy félórányira voltunk a fővárostól. Ez azért megemlítendő, mert a fiatalok közül többen megjegyezték: „Várjál Balázs, jövünk!” Ugyanis a közismert műsorvezető, Sebestyén Balázs az egyik műsorvezetője a tehetségkutatónak, a humorista Dombóvári István mellett. Aztán nem is láttuk őket, de erről később. Kellemetlen közjáték vetítette előre, hogy ez nem egy szerencsés nap számunkra: személyi sérülést nem követelő koccanásos balesetbe keveredtünk a nyolcadik kerületben, a Bérkocsis utcát nem foglaljuk imáinkba. Mivel délre szólt a meghívó a Pesti Magyar Színházba, a felvétel helyszínére, kicsit megijedtünk, hogy elkésünk, ám „részletekben” mégis odaértünk, sőt, a rosszban volt valami jó is, hiszen a szükségben az „utódok” segítségére sietett az a Papp János, aki a TDC első generációjához tartozott, és most az Operett Színház táncosa.

…és csak teltek az órák

A színház teleplakátolva a verseny logójával, a szervezők – megszámlálhatatlan mennyiségben – megkülönböztető pólót viseltek. A fellépők piros, a kísérők sárga csuklószalagot kaptak. Az előcsarnokban négy egymás melletti plazmatévé mutatta a színpad történéseit – de hang nélkül. Mint kiderült, csak az lehet a képernyők előtt, kinek hozzátartozója színpadon van, így bennünket is feltereltek az emeleti váróba. A nézőtérre pedig éppen nem mehettünk be (pedig nekünk nem is kellett volna fizessenek 3000 forintot/nap, mint azoknak a „nézőknek”, akik néha kiszivárogtak az illemhelyre, tőlük származik az infó.) A lányok már a buszon nekikezdtek a sminkelésnek, az öltözködés is hamar megvolt, vártuk a fellépést. Közben sok furcsa és érdekes figura forgolódott a helyszínen, sminkelés, gitárpengetés forgatagában a szervezők riportokat készítettek, tömegjeleneteket vettek fel. A mi szemrevaló táncosainkat többször megkérték: az éppen interjút adó mögött tartsanak „rögtönzött próbát”, hogy a kamera mozgást lásson a háttérben. Ezt eleinte szívesen tették, ám ahogyan teltek az órák a tikkasztó hőségben, egyre nyomasztóbbá vált a várakozás. Mert az órák bizony teltek, fellépésünk időpontjáról pedig hiába érdeklődtünk, sőt, Oláh Katalin kérdésére az egyik szervező azt mondta: ha tudná sem mondhatná meg. A lányok időnként kiigazították sminkjüket, mindenki próbált éber maradni ahogyan tudott a kánikulában, melyen nem enyhítettek a nyitott ablakok. Aztán kezdett besötétedni, de mi csak nem jutottunk előbbre a „háttértáncosi” szerepnél. „Kellünk, mert sokan és mutatósak vagyunk”, próbáltunk viccelődni, miközben már a váróterem is kezdett ürülni, ahol a legnagyobb feltűnést egy transzvesztita férfi aratta – szó szerint, a kamera minden mozdulatát leste.

Részek a show-ban

Hazai időnk szerint 21 óra is elmúlt, mikor még egy háttértáncolásra invitáláskor alulírott is „kifakadt” kicsit, szóvá téve, hogy a gyerekek hajnali 6 órakor indultak, hogy délre célba érhessenek és immár közel 10 (!) órája beöltözve várnak sorukra a rekkenő hőségben anélkül, hogy bárki is szóba állna velük, azon kívül, hogy díszletnek használják őket egész nap. Ezért, nem ezért, 21.45-kor szólították a 1693-as versenyzői csoportot. Elsőként felsorakozva a kamera előtt kellett bemutatkozni. A többiek nevében szóló Erdei Csenge elmondta, hogy számtalan verseny, fellépés van a hátuk mögött és most is szeretnének bemutatkozni. A szöveget legalább 15-ször elmondatták vele, a kérdező hölgy nagyon profin addig instruálta Csengét, míg az végül már csak azt mondta, amit ő hallani akart. Végül 23.08-kor jelentek meg a mieink a képernyőkön, melyek előtt már mi is ott lehettünk. Hol voltak akkor már az állítólag este 20 óráig szerződtetett műsorvezetők… A csapat egy, az 1920-as, 1930-as évek Amerikájába kalauzoló 6 perces koreográfiával készült, ám a Linczényi Márkó énekes, Kovács Patrícia és Csuja Imre színészek, illetve Horgas Eszter fuvolaművész alkotta zsűri a 3. perc környékén „kiikszelte” őket… Nehéz volt szavakat találni. A megdöbbent, könnyező táncosokat a kísérők hangos tapsa fogadta az előtérben, fittyet hányva arra, hogy az esetleg behallatszik a színházterembe.

Huszonnégy óra

Már üres volt a váró, amikor elhagytuk, 0 óra 10 perckor indultunk hazafelé, amikor még mindig 30 Celsius fokot mutatott a Művészetek Palotája környéki szabadtéri hőmérő. Mire reggel megérkeztünk, már újra vöröslött az ég alja, a kísérők közül többen is indulhattak egyenesen munkába. Huszonnégy órát voltunk oda. Bár a célt nem értük el, nem tudom, kell-e búsulnunk? Hogy érdekes, sőt, hasznos tapasztalatokat szereztünk, az ellenben biztos. Így vagy úgy, a show-nak folytatódnia kell. A TDC-jének is!

Rencz Csaba