Lassan „elkopnak” a hagyományok

A húsvét a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, melyhez, mint a többi egyházi, illetve polgári ünnephez igen sok néphagyomány kapcsolódott. Ezek talán még érdekesebbé, vonzóbbá, vagy szórakoztatóbbá tették.

A hagyományok vidéken voltak erősebbek és ott maradtak tovább talpon. Sajnos az úgynevezett modern világunkban nem mindig becsüljük meg és őrizzük őseink szokásait, szórakozási formáit. Ez nagyvárosi szinten fokozottan érvényes, de sajnos felzárkóztak mellé a vidéki közösségek is. Egyházi szempontból nem is olyan rég még elképzelhetetlen volt, hogy nagycsütörtöktől kezdve, húsvét másodnapjáig egy keresztény ne vegyen részt minden nap az egyházi szertartáson. Ma már oda jutottunk, hogy esetleg a vasárnapi alkalommal van teltház a templomokban. Az ételek - sonka, kolbász- megszentelésére is egyre kevesebben jelentkeznek. Népszokásként a locsolkodás nem is olyan rég még „kötelező” volt. Komoly sértésnek számított, ha egy rokon, barát, koma, vagy szomszéd kimaradt a sorból. Ez viszont régebben nem fordult elő. Ha a férfiak elfelejtették, akkor a hozzá tarozó hölgyek figyelmeztették őket, kinek kell visszaadni a „locsolóvizitet”. Ma már egyre kevesebben járnak locsolódni. Hogy miért? Talán a fiatalok cikisnek tartják, vagy azt látják a szüleiktől, vagy tanárnőik kijelentik az iskolában, hogy nem tudnak locsolót fogadni, mert el lesznek utazva.

A lányok is locsoltak

A Margitta melletti Monospetriben néhány évtizeddel ezelőtt még divatban volt az, hogy húsvét harmadnapján a lányok locsolták meg vízzel a fiúkat. Persze nem kölnisüvegből, hanem vedrekből loccsantották a vizet. Valami „megmagyarázhatatlan okból” aznap minden legénynek dolga akadt a faluban és előbb-utóbb belefutott a locsolódó lányokba. A jókedv, az öröm, a kacarászás volt a jellemző erre a napra. A locsolást a falu papja sem úszta meg, akit lesben vártak a lányok valamelyik templom közeli ház kerítése mögött. A locsolásért cserében a plébánián vendégelte meg a fiatalokat. Ekkor már a fiúk is csatlakoztak a locsolkodó lányokhoz. Sajnos ma már elmarad ez a szórakoztató hagyományőrzés. A képeslapok gondos kiválogatása és elküldése küldőnek és fogadónak egyaránt örömet jelentett, mely mára már - jó esetben is - csak egy köresemessé, vagy körlevéllé zsugorodott. Sokan még erre sem veszik a fáradtságot. Pedig kellene! Jó lenne életben tartani szép ünnepi hagyományainkat, mely tulajdonképpen nemzeti örökségünk része.

Ne hagyjuk elveszni őket!

Szőke Ferenc