Az irodalomnak nincs jövője

Az irodalomnak nincs jövője
A nemzetközi hírű magyar író, Krasznahorkai László volt a péntek esti nagyváradi Törzsasztal est vendége, aki többek között az irodalom végéről beszélt a megjelent közönségnek.

Noha ezúttal is az Ady Endre Líceum könyvtára adott otthont az író olvasó találkozónak, a megszokottnál nagyobb érdeklődést jelezte az, hogy a megjelentek teljesen megtöltötték a könyvtártermet. A meghívott vendéget, Krasznahorkai Lászlót ezúttal is Kőrössi P. József, a Törzsasztal estek házigazdája kérdezte, elsőként fiatalkoráról faggatva az írót. Krasznahorkai László fiatalsága a Kádár-korszakra esett, és az akkori Magyarország nem volt alkalmas arra, hogy tervezzen benne az ember. A Kádár-korszak egy lusta, buta rendszer volt, amelyben minden kicsit is értelmes ember be volt rúgva – jellemezte az akkori időket az író, aki éppen azért, mert tervezni értelmetlen és lehetetlen volt akkoriban, a véletlenre bízta sorsát: egy pénzérme feldobásával határozta el azt, hogy lovászfiú, vagy kultúrházigazgató legyen-e és a véletlen ez utóbbi pálya felé sodorta. Népművelői minőségében értékes, bár sokszor kegyetlen tapasztalatokat gyűjtött a vidéki Magyarország népének életéről, szenvedélyeiről, problémáiról. Népművelői karrierje akkor fejeződött be, amikor a magyarok rágyújtották a művelődési házat, mert az volt a benyomásuk, hogy ő nagyon megszerette a romákat.

A továbbiakban első, és talán máig legismertebb regényének, a Sátántangónak a keletkezéstörténetéről beszélt a jelenlevőknek Krasznahorkai László, ugyanakkor munkamódszerébe is bepillantást engedett, amikor elárulta, hogy először a fejében kezdi el írni a mondatokat, és amikor már egy hosszabb szöveg összeállt benne, akkor veti papírra a kigondoltakat. Az alkotó beszélt Mészöly Miklóshoz fűződő baráti kapcsolatáról, akit a legtisztább elméjű, valamint a legszebb magyar íróként jellemzett, majd berlini életéről árult el részleteket. Az író jelezte azt, hogy más országokkal ellentétben, Magyarország egy frusztrált ország, Budapestnek pedig „gyűlöletszaga van”. Ez a gondolat később is visszatért, amikor szóba került a New Yorker egyik cikke, amelyben Krasznahorkai Lászlót és munkásságát akár az irodalmi Nobel díj elnyerésére is méltónak tartják. „Nobelt nem magányos írók kapnak. Ahhoz, hogy valaki Nobelt kapjon, az irodalmi munkásság mellett rengeteg háttérmunkára és lobbira van szükség” – fejtette ki véleményét ezzel kapcsolatban az író, aki ezt követően felhívta a figyelmet arra, Magyarország frusztráltságát bizonyítja az is, ahogy a New Yorker cikke ott lecsapódott. Krasznahorkai szerint a siker utáni görcsös vágy fejeződik ki ebben a már-már hisztérikusan felerősített sajtóhírben, de mint mondta, akkor sem változna semmi, ha történetesen tényleg megkapná a legrangosabb irodalmi díjat, „hiszen láttuk, mi történt akkor, amikor Kertész Imre valóban megkapta a Nobel díjat, az akkori reakciók is frusztrációról árulkodtak. Magyarország sosem fog kigyógyulni ebből” – fogalmazott. Kőrössi P. József kérdésére válaszolva hangsúlyozta azt, hogy az alkotóknak és az embereknek általában ügyelniük kell arra, hogy szellemi beállítódásukat, tevékenységüket ne a sikerorientáltság határozza meg.

Az irodalom vége

Krasznahorkai László az irodalomnak magának dicstelen jövőt jósolt, mint mondta, „mi írók egy kivérzett műfaj utolsó mohikánjai vagyunk. Az irodalom mint önkifejezési forma végjátékának vagyunk szereplői.” Szerinte a legfőbb probléma nem is abban rejlik, hogy a modern számítástechnikai eszközök kiszorítják a könyvet a piacról és a köztudatból is, hanem az, hogy a piaci gondolkodás szerint a könyv is áru. Pedig, mint Krasznahorkai mondta: „a könyv egyáltalán nem áru.” Félig térfásan megjegyezte, hogy az emberek ki kellene vonuljanak az utcára és transzparenseken kellene hirdessék azt, hogy a könyv nem áru, de persze ezzel semmit nem oldanának meg. „Az utca nem nyújt már megoldást, és mára már amúgy is késő az irodalmat megmenteni” – tette hozzá rezignáltan.

A rendezvény utolsó harmadában kapcsolódott be a beszélgetésbe Anamaria Pop, számos magyar író műveinek román fordítója, aki jelenleg Krasznahorkai Sátántangó című regényét ülteti át román nyelvre. Anamaria Pop fordítási módszerekről, valamint írói bakikról beszélt a megjelenteknek. Mint mondta, fontosnak tartja azt, hogy „a szerző értse meg, hogy őérte dolgozok.” Elárulta azt is, hogy a közhiedelemmel ellentétben a rövid mondatokat sokkal nehezebb lefordítani, mint a hosszú körmondatokat. Ehhez kapcsolódva Krasznahorkai László elmondta, hogy egy fordítás igazi alkotója nem a szerző, hanem a fordító, továbbá megjegyezte azt, hogy ő nem a hosszú, hanem a rövid mondatokat tartja művinek. Végezetül Krasznahorkai felolvasott saját írásaiból. Az író olvasó találkozó dedikálással zárult.

Pap István