A kisállathamvasztás és -temetés megoldatlan problémája

Pikó Stefánia

Legyen az kutya vagy macska (akár tengerimalac), számos otthonban a négylábú barát családtagnak számít. Szeretettel gondoskodunk róluk, elárasztjuk mindenféle bugyuta játékkal őket, fürdetjük, öltöztetjük, dokihoz visszük, büszkén mutogatjuk a fotóinkat róluk másoknak, talán néha még az ágyba is beengedjük magunk mellé szürkébb délutánokon, ők pedig önzetlen szeretetükkel és hűségükkel hálálják ezt meg. Csodás barátság alakulhat ki a házi kedvenc és tulajdonosa között, ennek a barátságnak azonban, mint tudjuk, sosincs jó vége. Gyakran szoktuk mondani, hogy a kisállatok egyetlen hibája, hogy túl rövid az életük, a búcsúzás pedig nem egyszerű. A szívünkhöz nőnek, így haláluk nagyon nagy fájdalmat tud okozni. Sokan szeretnénk méltó módon elbúcsúzni tőlük, a gond csak az, hogy itt, Bihar megyében, ez meglehetősen nehéz ügy.

Az online térképen keresgélve kisállattemető több mint 100 kilométer távolságra van Nagyváradtól, Arad megyében, a következő pedig 165 kilométerre, Gyulafehérvár közelében. Természetesen nemcsak az internetre bíztuk magunkat, felkerestük dr. Benyovszki Sándor, Biharpüspökiben rendelő állatorvost, aki elmondta, hogy egy igen komoly problémát okozó témához nyúltunk. Nagyváradon és az egész megyében gondot okoz, hogy mihez kezdjenek az emberek kisállataikkal, ha azok elpusztulnak. A szerencsésebbek, akik kertes házban élnek, értelemszerűen saját területükön tudják eltemetni a kis kedvencet, de még az is jó, ha van olyan barát, rokon, akinek van valamilyen földterülete, és megengedi, hogy ott temessék el az állatot. De mi van akkor, ha valaki tömbházban él, és nincs hová temesse? Bár az erdők, mezők épp a szabadságot kellene jelentsék, a természet lágy ölét sem lehet korlátok nélkül igénybe venni. Törvény tiltja, hogy efféle területekre temessünk. Ha nincs lehetőségünk több mint 100 kilométert utazni, vagy nem tartjuk életszerűnek, hogy egy teljesen más megyében lévő sírhelyet látogassunk olykor, és szeretnénk betartani a törvényeket, akkor a gyakran (és jogosan) kritikával illetett Grivei „állatotthonhoz” fordulhatunk, ahol szívesen elhamvasztják egykori barátunkat, persze körülbelül húsz másik négylábúval együtt. Bár Aradon is működik kisállathamvasztó, a szóbeszéd szerint innen sem kapjuk vissza házi kedvencünk hamvait.

Azt is megtudtuk Dr. Benyovszki Sándortól, hogy Magyarországon valamivel több a lehetőség, még mobilkrematórium is létezik – őket (ha épp nincs határzár) el lehet hívni a vám közelébe, így egyéni hamvasztást kérhetünk. Ha kedvencünk nem rendelkezik útlevéllel, érdemes legalább egy állatorvosi igazolással átindulni a biztonság kedvéért, ha esetleg harapósabb kedvükben lennének a határőrök.

Az állatorvos elmondta, hogy hallott már különböző próbálkozásokról a környékünkön is, voltak, akik kisállattemetőt szerettek volna létesíteni, amihez egyébként megpályázható, uniós források is vannak, de nem jártak sikerrel. Kérdésünkre megjegyezte, hogy bár vannak, akik hozzájuk fordulnak, nem várható el az állatorvosoktól, hogy úgymond temetkezési vállalatként is működjenek. Ez egyébként a megyében egy egész méretes piaci rés, egy olyan vállalkozási lehetőség, melybe ha valaki most belefog, még konkurenciája sem lesz.

A témában való kutakodás során előkerült egy 2014-es sajtóanyag egy heves vitáról, amely a városházán zajlott a kutyatulajdonosok és a „kutyaellenes” lakosok között. Ekkor a román sajtóban gúnyosan idézték a kutyások panaszait, melyek nagyjából meg is egyeztek a jelenlegi problémákkal. Kötelezettségek vannak, lehetőségek, jogok, már kevésbé.